Stefan George

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Stefan George (1868. július 12. – 1933. december 4.) német költő, a modern német líra képviselője.

Stefan Georg arcképe 1910-ben

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Felavatás
(részlet)

Ki az árhoz, hol karcsú, büszke nádak
bontják zászlójukat az enyhe szélben,
s tiltják ifjú habok gáláns karának,
hogy a mohos parthoz csevegve férjen!

Légy, a pázsitra leheverve, kába
ős illattól, ne háborgasson eszme,
hogy elszálljon minden másféle pára,
s a meghallgattatást várd szemmeresztve.

      (Kálnoky László)

Jöjj a holtnakhitt parkba
(részlet)

Jöjj a holtnakhitt parkba, és tekint szét:
távoli partok sugármosolya,
tiszta felhők váratlan kékje a
tóra s utakra önti fénye kincsét.

Vedd azt a mély sárgát; a puha szürke
puszpáng és nyír; a szél langyosra hűlt le;
kései rózsát is rejt még az út;
tépd le, csókot rá, s kösd a koszorút.

     (Szabó Lőrinc)

A nyárnak az őszbe kacag most

A nyárnak az őszbe kacag most
halk illata és zamata.
fonja be lenge hajad most
repkény és veronika.

A rét füve aranyözön még,
bár színe kopott valamit.
A rózsa is áldva köszön még,
csak tüze sápadozik.

Ne mondd ki a tilosat, és csak
hidd, hogy szíved ennek örül,
bár, ami jut, az egész csak
egy séta a ház körül.

       (Szabó Lőrinc)

Déli öböl
(részlet)

Hegyek szikráznak mélylila egekbe -
itt zafirbarlang árnya csábit; ott a
dicsőült messzeségben fut a flotta....
Egy borzam Őt ifjúvá üditette,

s most csípők táncát nézve csak a titkolt
nevet, csak azt sóhajtja, mondja, zengi...
S hogy a varázskör ereje belengi,
mint bor s méz, tenger és templomi sírbolt,

köréje álom-megnyugvás csukódik...
s ő dalban és ciprustól áldva néma
jéghonát s szirt művét felejti, és a
bíboröblök közt lassan felocsúdik.

      (Szabó Lőrinc)

Vers a jelenkorhoz
(részletek)

Ismertetek már, kortársaim, és meg-
mértetek s szidtatok - tévedtetek.
Míg lármásan és mohón rohantatok
az életben vad ujjal és esetlen:
én kenetittas herceg számba mentem,
ki lágyan ringatózva ütemez,
hűvos méltóságban vagy karcsu kecsben,
sápadtan, égin, ünnepélyesen.

(...)

Aztán a csodahegyre csalt hizelgő,
szerelmes hangjával a sipos:
oly idegen kincseket mutatott, hogy
kiábrándított magasztalt világa.
S hogy néhány már arkádiázva suttog
s göthösen pompázik: ő harsonát fog,
sarkantyúját a reves húsba vágja
s harsogva ismét a tömegbe tör.

Hogy sanda vénség erre férfiast!-t mond,
felsóhajttok: mily fenség szállt alá!
rikoltás a dicsfelhők éneke!...
Ti változni láttok, és egy maradtam.
S ki most serkentő trombitába fúj
s folyékony tüzet szór szét, tudja: holnap
könnyes szépség, nagyság s erő lehet
egy fiú csöndes fuvoladala.

     (Szabó Lőrinc)

Porta Nigra
(részlet)

Derűs kis házak közt folyt itt a Mosel...
Ó, mily mámortól zengett a borünnep!
Urnákat hordtak életteli lányok -
Alig ismerek reá e romokra,
köd nyalogat császári falmaradványt,
koporsókba szent formák meggyalázva,
barbár odúkat ástak közelükben...
Csak egy áll még, az én kedves kapum!

Az idők gyászfátyolában, de büszkén,
megvetést szór alá száz ablakából
hitvány kunyhóitokra (bontsatok le
mindent, mi csak örök csúfság!) s reátok:
hercegek, papok, szolgák, egyaránt
puffadt lárvák kihamvadt szemgödörrel,
s nők, kikért egy rabszolga sem fizetne -
Mit ér mindez, mivel oly nagyra vagytok!

     (Kálnoky László)

Búsak, ahol találkozunk
(részlet)

Hogy itt nemrég ködök és zivatar közt
fénye villant egy-egy hívó sugárnak,
elárulják a sápadt, pici szálak,
az első fű... és a zörgő avar közt
gyászcsoportokban a sötét kökörcsin.
Fejük lehajtva állnak és harangjuk,
bár arany korona ragyog alattuk,
csupa pehely és ezüstös tükörszín:
olyanok, mint lelkek, melyek a síri
álom tüntén csak félig vannak ébren,
s a rontó, nyers, koratavaszi szélben
még nem nagyon mernek egészen kinyílni.

        (Szabó Lőrinc)

Vagyok az egy s vagyok a kettő

Vagyok az Egy s vagyok a Kettő,
vagyok a hüvely és a tőr,
vagyok a szülő és a nemző,
vagyok a hóhér s akit öl,
vagyok a kép s vagyok a látás,
vagyok az íjj és a nyila,
vagyok az oltár s az imádás,
vagyok a tűz s vagyok a fa,
vagyok a szegény és a gazdag,
vagyok a lényeg és a váz,
vagyok a jel és tudás az agynak,
vég vagyok én és indulás.

     (Szabó Lőrinc)

Goethe utolsó éjszakája Itáliában
(részlet)

Köztetek éltem, álmok és dalok közt,
s dómjaitokban, mint alázatos hit,
míg köd-csipkék s cikornyák közül
lelkem sikolya át nem vitt a napra.
Egy eleven sugarat hazaviszek,
a sötétebb lángokat lefojtom,
végzetetek, míg zavar maradtok.
Fogadjatok be - óh, nem hideg tűz! -
s addig érc, növény a kő tarkaságát
szórom elétek. a mindent, a Tárgy - s a
Test varázsát látni, az isteni Fékét.

      (Szabó Lőrinc)

Felhasznált forrás[szerkesztés]

  • Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Stefan George témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Stefan George témájú anyagokat.