Szentkuthy Miklós

Szentkuthy Miklós
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Szentkuthy Miklós (1908. – 1988.) magyar író, esszéíró, műfordító, a magyar regényirodalom nagy megújítóinak egyike.

Nincs még egy ilyen intelligens könyvünk, mint a Prae. Az európai szellem legmagasabb csúcsait járja be könnyedén, játékosan, ironikusan és hasonlíthatatlanul egyéni módon. Magyar kultúránk egyik nagy dokumentuma lesz, hogy ezt a könyvet magyarul írták. – Szerb Antal

Idézetek

• Kezdetben volt a nüánsz.
• Apámnak a szerelem műve közben csuklania kell, vagy prüsszentenie, mert egy felébredt légy véletlenül az orrának ütközött, abbahagyja idegesen a művet, s én örökkön-örökké semmi vagyok. Hogyan higgyek komolyan az életemben, mikor mindig tudom, hogy esetleg egy légynek köszönhetem az egész világot?
• Egyedül vagyok, egyéni vagyok, csak én vagyok, és éppen az egyes ének, az egyének és az egyedek azok, ami nem számít a természetben, amivel nem törődik sem a történelem, sem a csillagok járása, sem az évszakok, sem a mítoszok istenei – az egyén semmi, nulla, névtelen sejtszilánk, jön-megy, anyja buta hús-koporsójából ki, vacak puhafa koporsókba be, mint aki csak bujkál és szégyenkezik, és öt percig sem bírja a világosságot: ez vagyok én, a megtestesült elhanyagolandó, nem szorzó és nem osztó – pedig! pedig! ugyanakkor az egyén egyéni világa az egyetlen valóság, az első és az utolsó pozitívum, az, amit én láttam, az az istenség, az a természet, az a szerelem, az a történelem – anyám méhe előtt a dolgok mind legfeljebb jámbor vagy bárgyú hipotézisek számomra, és ami sírom lakatjának csattanása után következik, bolond fikció, hisztérikák tolonc-kórházbeli látomása. Az egyéniségemet érzem csak valóságnak, s a természet, ha valamivel egész bizonyosan nem törődik, akkor az egyéniségem az!
• Aki nem tud szeretettel feloldódni másban és másért: boldogtalan marad.
• Az egyén egyéni világa az egyetlen valóság.
• Alig ismerek valakit filozófiában és művészetben, aki a valóság plasztikus végtelenségét olyan örjöngő mimikri-kedvvel követné minden mikroszkopikus, objektív rezdületében, mint én, s épp úgy alig valakit, aki erkölcsös szadizmussal vállalná egész gyakorlati és művészeti élete káoszba és élvezhetetlen, esztétikátlan torzóba züllését, a rajta kívül álló valóság iránti hűsége érdekében.

Prae

• A szójáték felé halad az egész század... A szójáték kifejezése azon ösztönnek, hogy a véletlen által keletkezett viszonyokat sokkal örökkévalóbb realitásoknak és sokkal jellemzőbb lényeknek tartjuk, mint az egyes dolgokat, melyek a viszony szereplői. El lehet így képzelni a világ új berendezését, amely szerint a fasorokból eltűnnek a fák és csak az érintkező lombok foltjai maradnak meg; a kémiai vegyületekből eltűnnek az alkotóelemek, és csak kapcsolóerejük vonalai maradnak egyetlen anyagi valóságként... Minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.
• A megörökítésnek, az örökkévalóságnak még nem volt elvetemültebb fantasztája, mint én.
• Az ilyen »témák« persze nem kidolgozható ötletek, bár a kidolgozásnak valószínűleg nincsenek belső akadályai, hanem hogy pontosan határozzuk meg őket: a hipochondria epikus metaforái – értve alatta, hogy egy-egy intenzív életmozzanat mindig csakis ilyen gyakorlati elképzeléseket, történet-lehetőségeket vált ki, mely lehetőségeket aztán részben erőltetett anakronizmussal, részben meg épp ellenkezőleg: aggályos történet-pszichológiai szimattal, a múltba vetít, titkol és maskarál az ember.
• Vannak szemek, melyeknek fizikai felülete és mintegy a lelki felülete teljesen azonosak: ezek üres, tartalmatlan és meddő-nézésű szemek. Vannak aztán bizonyos „mély” szemek, ahol ez a távolság a kétféle „felület” között oly nagy, hogy a „fizikai” szinte teljesen elenyészik, és az egész szem azt a benyomást kelti, mint egy végtelen hosszú enfilade szobasor utolsó árnyékos szobája, vagy mint egy alacsony szoba plafonja, amelyen perspektivikus freskó van, és így a szoba szinte az égboltig látszik kitágulni felfelé: a szem sokkal messzebbről („mélyebbről”) jön, mint az arc, és elveszti fizikai egyszerűségének és homogénségének jellegét, hogy helyette külön térszuggesztiót alkosson magának, tele árnyékokkal és a folytonos mélyülés plasztikus fokozataival. Mintha egy meleg sátor legmélyébe néznénk, ahol nincs fény és világosság, csak a távolság érzése, amely sugárként realizálható csak számunkra.

Szent Orpheus Breviáriuma

• Édes jó Jézusom, tudod, rögeszmém, hogy a barokk csak úgy lesz teljes, minden eddigi teljességei után, ha én megszentelem, ha én igazolom, ha saját életemmel, tévedéseimmel, színházaimmal, isteni szenvedéseimmel, földnél mélyebb egyszerűségemmel, prófétákénál rekedtebb vallásosságommal, karthágói nimfomániásokénál érzékibb és líraibb szerelemmel, katonai heroizmusommal, kórházi pöcemosogatásommal megmutatom mindörökre, hogy ezek a spanyolok az egyetlen emberi lehetségeset mutatták a világnak, s aki nem spanyol úgy, ahogy én: az hiába jött a világra! Ezt a mondatot elfojthatta volna számon holmi ál-alázat – de minek, mikor alázat vagyok a részegségig? Van-e megalázóbb köpenyem, mint az örök barokkság fojtó maskarája, melyet mindenki kerül, mint múmiát és maszkot, s én tudom, hogy ők a színészek és én a katolikus bárány, aki először őszinte a világon. És tudom azt, hogy ez a barokk ősemberiség szörnyű veszély: ha csak egy hajszálnyi kompromisszumra merek lépni a nem-barokkal – a semmibe, a meddő guignolba zuhanok, mint egy nagypénteki gyertyatartó, melyet lerúgott a túlbuzgó sekrestyés. A státusom: kétségbeesett státus, patologikus státus, paradox státus – de ha egyszer emberi lényeget és isteni lényeget akarok a legfilozofikusabban és legnéplírikusabban megvalósítani, akkor nincs más út, mint ez a hazugságlátszatú feszültség, áldinamikának látszó, kigúnyolt lelki rémdráma a corpus domini nostri Jesu Christi előtt.

Források

?