Vita:Friedrich Nietzsche

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Azta te jó ég mennyi idézet. :)) NCurse üzenet 2005. november 24., 15:14 (CET)

Ja, N. rajongo is voltam.:) Sajnalom, hogy olyan formaban van, hogy at kell nezni, meg szerkeszteni. --math 2005. november 24., 15:30 (CET)


Volt regen egy nagy honlapom,e s most megtalaltam, kicsomagoltam,e s megtalaltam egy csomo idezetet, amit kijegyzetelgettem. Sajnos tobb nem nagyon van. --math 2005. november 24., 15:33 (CET)

Neki tulajdonított idézetek[szerkesztés]

  • Egy nő barátságot köthet egy férfival, de ehhez kis mértékű fizikai antipátia is szükséges.
  • Nem tudok hinni egy olyan istenben, akihez mindig imádkoznunk kell.
  • A menyből az összes érdekes ember hiányzik.
  • Nincsenek tények, csak interpretációk.
  • A két európai narkotikum, az alkohol és a kereszténység.
  • Miután a jó öreg istent meggyilkolják, kész vagyok irányítani a világot.
  • Az idealista javíthatatlan. Ha kipenderítik a menyországból, eszményt kovácsol a poklából.
  • Az a keresztény döntés, hogy a világot csúnyának és romlottnak kell tartanunk, csúnyává és romlottá tette a világot.
  • A hitre mindig azok sóvárognak leginkább, azoknak a legégetőbben szükséges, akikből hiányzik az akarat: mert az akarat, mint a parancsolás érzete, az önuralom és erő döntő jele.


  • Isten meghalt; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.
  • Amikor Zarathustra egyedül maradt, imígyen szóla szívéhez: „Vajon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem halott arról, hogy isten meghalt?”
  • Kacagtam, kacagtam, pedig remegett a lábam s a szívem: „hisz itt a hazája minden festékes bögrének!”
(Imígyen szóla Zarathustra - Also sprach Zarathustra) OSzK


  • Olyanok kellenek, akik képesek némán, magányosan, elszántan, láthatatlan tevékenységben elégedettek és állhatatosak lenni, az emberek, akik benső hajlamból mindenben azt keresik, amit le kell győzni benne: emberek, akikben éppúgy megvan a derű, a türelem, az egyszerűség és a nagy hiúságok megvetése, mint a győztes nagylelkűsége s a legyőzöttek kis hiúságának elnézése: emberek, akik élesen és szabadon ítélnek minden győztes felett, és így ítélik meg a véletlen szerepét is minden győzelemben és dicsőségben: emberek, a maguk külön ünnepeivel, munkanapjaival, gyászidejével, jártasak és biztosak a parancsolásban, és ha kell, tüstént készek az engedelmességre, ebben is, abban is egyaránt büszkék, egyaránt a maguk ügyét szolgálják: veszélyeztetett emberek, termékenyebb emberek, boldogabb emberek.
  • Nincs a természetben szánandóbb és nyomorúságosabb teremtény annál az embernél, aki nem meri vállalni tulajdon géniuszát...
  • Tulajdon életünkért felelõsséggel tartozunk önmagunknak; következtetés képpen mi magunk akarjuk ezt az életet kormányozni, és nem engedjük meg, hogy életünk amolyan oktalan véletlenszerûség képét öltse. Az élettel valami kockázattot, veszélyt kell vállalnunk: és pedig azt, hogy elveszítjük, mind a legjobb, mind a legroszabb esetben.
  • Roppant kisvárosias dolog pár száz mérfölddel távolabb már nem érvényes nézetekhez kötõdnünk.
  • Az ifjú lélek így szól önmagához: szabad akarok lenni. És ebben talán éppen az akadályozza meg, hogy két nemzet mondjuk gyûlöli egymást és háborúzik, vagy tenger van két földrész között, netán olyan hitet hírdetnek, amely néhány ezer éve még nem létezett?
  • Egyetlen út van, amelyen rajtad kívül senki nem mehet. Hová visz? Ne kérdezd! Vágj neki! Ki mondta ezt a mondatot? Egy férfi soha nem emelkedhet magasabbra, mint amikor nem tudhatja, hova vezethet útja.
  • Igazi nevelõid és oktatóid megmondják neked, mi lényeged igazi, õsi értelme és alapanyaga: valami nem nevelhetõ és nem oktatható dolog ez, de bizonyos, hogy nehéz hozzáférni, alakítani vagy megmozdítani. Nevelõid nem lehetnek mások, csakis felszabadítóid.
  • A modern ember állandóan ingadozik a kereszténység és az antik világ között, az erkölcsileg képmutató vagy hazug kereszténykedése és a bátortalanul, elfogulatlanul kezelt antikvitás között, és rosszul érzi magát; öröklött félelem a természetességtõl, és az újból feltámadt vonzalom a természetesség iránt, a vágy, hogy otthonra találjon valahol, megismerõ erejének tehetetlensége, a jó és a jobb közötti ingadozás békétlenséget, zûrzavart szül a modern lélekben, terméketlenségre és örömtelenségre ítélve azt.
  • Korunk legjobb személyiségei állandóan sötét, nyomott hangulatban vannak, nyomasztja õket a lelkükben zajló színlelés és nyíltság közötti küzdelem, nem bíznak önmagukban, nyugtalanok, így aztán nem lehetnek mások útmutatói, egyszersmind igazi nevelõi.
  • Schoppenhauer nem akar látszatot kelteni soha: mert önmagának ír, és senki nem akarja, hogy becsapják, legkevésbé az olyan filozófus, aki önmagát teszi meg önmaga törvényévé: ne csapj be senkit, még önmagadat sem!
  • Mert nagyon jól el tudja mondani a mély értelmû dolgokat egyszerûen, a megindítót retorika, a szigorúan tudományost pedig pedantéria nélkül...
  • Hangjának árnyalata már a beszéd elsõ pillanatában jólesõ érzéssel melengeti szívünket, mintha hatalmas szálerdõbe értünk volna, ahol mélyeket lélegzünk és mindjárt jobban érezzük magunkat.
  • És hogy mindjárt a legnagyobbat is elmondjam, amit ábrázoló mûvészetrõl elmondhatunk, tulajdon mondatával jellemzem õt: "A filozófus legyen nagyon becsületes, ne használjon poétikai vagy retorikai segédeszközöket."
  • Õk valóban beszélnek, nem pedig dadognak, és utána sem fecsegnek; õk valóban járnak-kelnek a világban és valóban élnek és nem is olyan szörnyen visszafogott módon, mint általában az emberek többsége él: éppen ezért válik hasznunkra, ha közelükben lehetünk.
  • És aki egyszer is érezte valaha, mit jelent korunk birkanyáj-emberiségében egyetlen elfogulatlan, gátlásoktól nem agyonnyomorított, valódi emberi lényt találni, az megérti örömömet és csodálatomat, amelyet egykor éreztem, amikor Schoppenhauerra bukkantam.
  • Annál jobban igyekeztem a könyvön keresztül megpillantani, magam elé képzelni az élõ embert, akinek hatalmas testamentumát olvasnom kell, és aki csak azokat tette meg örökösévé, akik nem csupán olvasói akarnak és tudnak lenni, hanem fiai és növendékei.
  • Valamely filozófust pontosan olyan mértékben vallok magaménak, amilyen mértékben például képes szolgálni nekem.
  • És mégis õrültség volna azt állítani, hogy egy szellem szabad és önálló, ha e kivívott korláttalanságot - ami lényegében alkotói önkorlátozás - reggeltõl estig nem bizonyítja újra és újra.
  • A mi Hörderlinünk és Kleistünk és még hányan, mind különlegességüktõl mentek tönkre, nem tudván elviselni az úgynevezett német mûveltség klímáját; csak a Beethovenhez, Goethéhez, Schoppenhauerhez és Wagnerhez hasonló vasakaratú jellemeknek sikerül kitartani.
    • „Ha elvégzett munkánk arcvonásainkon nem tünteti el a szenvedés nyomait, akkor nem csoda, hogy minden a szenvedés nyomait viseli önmagán, ami belõlünk és törekvéseinkbõl megmarad.” – Goethe
  • Egész egyszerûen remete volt, egyetlen hasonló típusú baráttal sem vígasztalódott, hiszen egyik ember a másiktól valóságos végtelen választja el. Akinek igaz barátai vannak, nem tudja, mi az igazi magány, még akkor sem, ha egyébként az egész világ ellensége is.
  • Ahol erõs társadalmak, kormányok, vallások voltak, határozott közvélemény volt, vagyis zsarnokság, ott a zsarnokság gyûlölte a magányos filozófusokat: mert a filozófia menedéket nyújt az embernek, ahol a zsarnokság nem érheti utol, belsõ világának barlangjában, a lélek labirintusában: és ez dühíti a zsarnokot.
  • Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik elõtt egyszerûek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk elõtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszûnik a színlelés kényszere is.
  • Nálunk az egész tudományos klikk a vásznat és a festéket tanulmányozza, azt akarja megérteni, nem pedig a képet; azt mondhatnánk, hogy az egyes tudományokat önmagára nézve ártalom nélkül csak az az ember használhatja, aki elõzõleg az élet és általában a létezés összképét egyenesen szemügyre vette, mert az ilyen szabályozó-rendezõ összkép nélkül az egyes tudományok inkább gátló tényezõk, amelyek nem vezetnek célhoz, hanem életünk folyását még zavarosabbá teszik.
  • Megtanít minket rá, hogy megkülönböztessük az emberi boldogságot valóban és látszólag tápláló dolgokat: sem gazdagság, sem köztisztelet, sem a nagy mûveltség nem lendíti ki az egyént léte értelmetlensége fölött érzett mélységesen nyomott kedélyállapotából, és a törekvés e javak után csak egy föléjük rendelt magasabb cél által nyer értelmet: vagyis hatalomra van szükségünk, hogy e hatalom fizikai ereje révén némiképp tulajdon ostobaságunk és ügyetlenségünk korrektorai legyünk.
  • Ha e sóvárgás nélküli tehettséggel találkozunk a tudósok vagy az úgynevezett mûvelt emberek körében, ellenszenvet, sõt útálatot érzünk; mert gyanítjuk, hogy ezek az emberek szellemi tehetségükkel együtt a fejlõdõ kultúrát és a géniusz világrajövetelét - ez minden kultûra értelme és célja - nem segítik, hanem hátráltatják.
  • Mert a géniusz elemibb erõvel vágyik a szentségre, mivel álláspontjáról sokkal világosabban és messzebbre látott a tõbbi embernél, a megismerés és a lét kibékülésének mélységébe, a béke és a megatatott akarat birodalmába - ahogy a hinduk mondják: a túlpartra.
  • Nem kétséges, hogy a szokatlan ember számára, akit lehúz ez a lánc, az élet minden ifjúkori ajándéka - vigalom, biztonság, könnyedség, nyíltság - veszendõbe megy; õ a magányos sorsot kapja ajándékba embertársaitól; ott élhet, ahol akar, sivatagot és barlangot talál mindenütt.
  • Az egyediség éppolyan könnyen tönkreteheti az embert, mint ettõl az egyediségtõl való félelem, önmaga lényegének vállalása épp úgy tönkreteheti, mint önmaga elutasítása, feladása, sóvárgástól és fásultságtól egyaránt tönkremehet: mert élni általában annyi, mint veszélyben élni.
  • A régi görög filozófusok ítélete a létezés értékérõl azért mond többet a modern ítéletnél, mert az élet elõttük és körülöttük volt a maga buja tökéletességében, és nálunk - nem úgy, mint náluk - a gondolkodó érzése elvegyül a szabadság, a szépség, az élet nagysága utáni sóvársággal és igazságvággyal, amely csak azt kérdezi: mit ér egyáltalán az élet?
  • Ha többnyire minden nagy embert kora igazi gyermekének tekintenek és az ilyen ember minden nyomorúságtól általában erõsebben szenved, mint a kisebb emberek, az ilyen nagyság harca a kora ellen látszólag csak értelmetlen és önpusztító küzdelem. De tényleg csak látszólag; mert csupán annyiban harcol kora ellen, amennyiben az akadályozza abban, hogy valóban nagy legyen, ami számára azt jelenti, hogy szabad és teljességgel önmaga legyen.
  • Tudta már jól, hogy tisztább és nemesebb elérhetõ dolgok is vannak a földön a kortársi életnél, és mindenki keserûen igazságtalan a létezéssel szemben, aki csak ezt a csúf alakját ismeri a mérlegnek.
  • Ezért foglalkozok itt olyan típusú emberekkel, akiknek teleológiája túlmutat valamely állam érdekénél; a filozófusokkal és velük is csak olyan világ szempontjából, amely az államérdektõl meglehetõsen független: a kultúráról van szó.
  • Ki alkotja meg az ember képét, ha mindenki csak a féreg önzését és a kutya szorongását érzi önmagában, már-már elállatiasodva vagy gépiessé meredve.
  • "A boldog élet lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az embber, az a heroikus életut." Heroikus életet él az az ember, aki mindenfajta nemes ügyért áldozatos, kemény küzdelmet folytat és végül gyõzelmet arat, ám rosszul fizetik vagy egyáltalán nem is fizetik meg." (Schoppenhauer) Az ilyenféle heroikus életút, a közben véghezvitt önsanyargatással együtt, persze a legkevésbé sem felel meg azok errõl alkotott nyomorúságos fogalmának, akik a legtöbbet fecsegnek róla, ünnepélyeket rendeznek nagy emberek emlékére és tévesen hiszik, hogy a nagy ember éppen úgy nagy, ahogyan kicsik õk, tehát valami ajándék révén, és saját kedvtelésre, mintegy szórakozásból, vagy mintha valami mechanikus kényszer kényszerítené e belsõ kényszer ellenében vak engedelmességre; tehát aki nem kap ilyen ajándékot, vagy nem érzi a kényszert, az éppúgy joggal kicsi, ahogy az említett ember nagy.
  • Pontosan olyan jól tudja, mint minden apró emberke, hogy milyen könnyedén vehetõ az élet, és milyen puha ágyban nyújtózkodhatna fölöttébb kényelmesen, ha önmagával és embertársaival illedelmesen, a szokásos módon viselkedne: ugyanis mindennemû emberi rend arra irányul, hogy az egyfajta gondolati szétziláltságban élõ ember ne fürkéssze, érezze az életét.
  • A heroikus ember megveti a jót és a rosz sort, az erényeket és a hibákat és általában a dolgok mértékük szerint való mérését, már nem remél tõle semmit, és minden dolog mélyén ezek reménytelen alapjáig akar látni.
  • Amíg valaki úgy vágyik az életre, mint valami boldogságra, addig nem lát távolabbra, mint az állat, csupán tudatosan akarja azt, amit az állat vak igyekezettel keres. Bizonyos pillanatokban mégis megértjük mindezt: olyankor felszabadulnak a felhõk és mi meglátjuk, hogyan alakulunk az egész természettel együtt emberré, vagyis valamivé, ami magasan fölöttünk áll.
  • A siettség általános, mert mindenki önmaga elõl menekül; általános e sietség félénk titkolása is, mert mindenki elégedettnek akar látszani és a legélesebb szemû megfigyelõ elõl is el akarja titkolni nyomorát; általános igény mutatkozik újszerû, hangzatos, amelyek által az élet valamilyen lármás-ünnepi színezetet ölt.
  • Amikor egyedül vagyunk és csend van, attól félünk, hogy valami suttog fülünkbe, ezért gyûlüljük a csendet és társas élettel kábítjuk magunkat.
  • És saját erõnkbõl már a fejünket sem tudjuk felemelni - egyetlen pillanatra sem, azt is másnak kell felemelnie helyettünk. De hát kik emelik fel a fejünket? Az igaz emberek, a már-nem-állatok, a filozófusok, a mûvészek és a szentek...
  • Milyen szóval kellene jelölni azt az állapotot, azt az izgatottság nélküli új, rejtélyes izgalmat, amelllyel a lélek, mint Schoppenhauer lelke, a létezés iszonyú képírására, a keletkezés megkövült tanulságára ráborulna, ám nem éjszakánként, hanem a világot elárasztó vörös izzás tüzében égõ fényként!
  • Mert ahogy a természetnek szüksége van filozófusra, úgy szüksége van mûvészre is, metafizikai célból, mégpedig azért, hogy megvilágosodjon önmaga felõl, amit szakadatlan alakulása folyamán soha nem tehetett meg, vagyis jusson el végre az önismerethez.
  • ...az emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából - és pontosan ez a feladata, nem más...
  • ...a kultúra minden egyes ember önismeretének és önmagával való elégedetlenségének gyermeke.
  • Minden olyan műveltség őrületes itt, amely magányossá tesz, amelynek a pénzen és nyereségen túli céljai vannak, amely sok időt vesz igénybe; gyakorta becsmérlik e komolyabb mûveltséget a „kifinomultabb egoizmus” és az „erkölcstelen mûveltség-epikureizmus” kifejezésekkel.
  • Ahol most „kultúrállamról” beszélünk, mindenütt azzal az állam elé tűzött feladattal találkozunk, hogy egy nemzedék szellemi erõit olyan mértékben szabadítják fel, amilyen mértékben ezzel a fennálló intézményeknek szolgálhat és használhat; de csak ilyen mértékben, amint az erdei patakot is gátakkal és zsilipekkel részben elvezetik, hogy erejének kisebb részével malmot lehessen hajtani, mivel a patak teljes ereje inkább veszélyes lenne a malomnak, mint hasznos.
  • Nekem viszont úgy tűnik, hogy a modern emberek jószerével határtalanul unják egymást, olyannyira, hogy végül ráfanyalodnak: a mûvészetek útján teszik érdekessé önmagukat.
  • A műveltség ezt jelenti tehát: nem észrevétetni, milyen nyomorultak és hitványak vagyunk, milyen erõszakosak a törtetésben, milyen telhetetlenek a gyûjtésben, milyen önzõk és szégyentelenek az élvezetben.
  • Az állam akármilyen nagy lármát csap is a kultúrértékek ápolása körül, csak azért támogatja a kultúrát, hogy önmagát támogassa, és nem érti a célt, amely fontosabb az állam léténél és jóléténél.
  • ...mert ki engedné, hogy egy öszvérhajcsár ne hagyja egy szép lóra felszállni, még akkor is, ha az öszvérhacsár az öszvért magasztalja, a lovat meg pocskondiázza.
  • Egy tudós soha nem lehet filozófus; ez még Kantnak sem sikerült, aki páratlan géniusza ellenére egész életét szinte begubózott bábállapotban élte végig... ... mert a filozófus nem csupán nagy gondolkodó, hanem igaz ember.
  • ...mert kényszeríteni kell rá az embereket, hogy komolyan vegyék, vagy általa tettre határozzák el magukat, és minden szót haszontalannak tartok, amelybol hiányzik a buzdítás a tettre.
  • Előfordul ugyanis, hogy az állam a filozófiától fél, és éppen ekkor gyûjt maga köré minél több olyan filozófust, akik azt a látszatot keltik, mintha a filozófia az állam mellett állna...
  • ...mert könnyû a rossz filozófusoktól megszabadulni, ugyanis elég, ha nem pénzelik őket. És ez még mindig sokkal jobb, mint bárminemû filozófia, amelyet az állam támogat az állam érdekében.
  • Az államot soha nem az igazság érdekelte, hanem mindig csak a számára hasznos igazság...... ez az igazság pedig pontosan arra képtelen, amit az állam a valódi igazságtól akar megkapni: igazi érvényesítését és szentté avatását.
  • Írásaimat elnevezték a gyanakvás és a megvetés iskolájának, szerencsére azonban a bátorság, a vakmerőség iskolájának is.
A vándor és árnyéka

  • Minden filozófus hibája, hogy a kortársi emberbõl indul ki, és az õ elemzésébõl akar célhoz érni.
  • Az álom õsrégi felfogásával függ össze a testre és lélekre való tagolás is, valamint a lélek látszólag testben való megjelenésének hite, tehát ebbõl származik a szellemekbe és istenekbe vetett hit is.
  • Mindent az ember szemével, az ember fején keresztõl látunk, és e fejet nem lehet levágni; ám a kérdés továbbra is fennál: mi maradna a világból, ha e fejet mégis levágnánk? Tisztán tudományos probléma ez, és nem okoz túlzottan sok fejtörést az embernek; bár mindaz, ami eddig a metafizikai tételeket értékessé, félelmetessé, kívánatossá tette, ami létrehozta õket, az nem egyéb, mint szenvedély, tévedés és öncsalás; a megismerésnek nem a legjobb, hanem a legroszabb módszerei tanítottak meg hinni bennük.
  • Az ember hosszú ideig aeternea veritas-nek hitte a dolgok fogalmait és neveit, kisajátítva magának a büszkeséget, hogy eképp az állat fölé emelkedett; komolyan gondolta, hogy a nyelvben a világ megismerését birtokolja.
  • Az alvás az agy funkciói közül az emlékezést korlátozza leginkább; nem állítja le teljesen, de tökéletlenné teszi mûködését: így mûködhetett az emberi emlékezet az õskorban nappal, az ébrenlét állapotában. Az õskor embere ötletszerûen és összezavarva állandóan összetéveszti egymással a dolgok látszólagos hasonlóságaik folytán; ám a népek ugyanezzel a szeszéllyel és zavartsággal költötték a mitológiákat is...
  • Így gondolom: ahogy az ember ma az álomban következtet, úgy következtetett az emberiség éber állapotban is sok-sok évezreden át: az elsõ causa, amelyre a szellem rábukkant, hogy megmagyarázzon valamit, mikor magyarázatra volt szükség, kielégítette a szellemet és igazságnak minõsült. Az álomban az emberiségnek ez az õsrégi tulajdonsága munkál bennünk továbbra is, mert ez az alap, amelyen a fejlettebb értelem fölépül még ma is.
  • Tehát: az akarat szabadságának hite nem egyéb, mint az organikus eredendõ tévedése, amely azóta létezik, amióta megszületett az organikusban a logika; az organikusnak ugyancsak eredendõ tévedése az abszolút szubsztanciákba és azonos dolgokba vetett hite.
  • Az individuum akarja leszedni a gyümölcsöt a fáról, amelyet nevel, és talán azért nem ültetnek már olyan fákat, amelyek évszázadokon keresztül egyforma ápolást igényelnek és arra rendeltettek, hogy nemzedékek hosszú sorára borítsanak árnyékot.
  • Vajon képes-e a tudomány eredményei útján ilyen hitet ébreszteni? Leghûségesebb segítõtársai valójában a kétely és a gyanakvás; ennek ellenére idõvel bizonyos sérthetetlen, a szkepszis minden viharát túlélõ igazságok olyan mértékben is megerõsödhetnek (például az egészség dietétikában), hogy az emberek elhatározzák: „örök” mûveket alapozzanak rájuk.
  • Az embereket minél kevésbé köti a származás, annál nagyobb lesz a motívumok belsõ mozgása, ennek megfelelően ugyancsak növekszik a külsõ nyugtalanság, az emberek összekeveredése, a törekvések polifóniája... ...Az összehasonlítás korszakában élünk! Büszkén vallhatjuk ezt, ám mindebbõl sok szenvedés is származik. Ne féljünk e szenvedéstõl! Inkább igyekezzünk a legjobban megérteni a feladatot, amely elé korunk állított minket: ezzel érdemeljük ki az utókor áldását, mégpedig annak az utókornak, amely tudja jól, hogy túljutott már a lezárult eredeti népi kultúra korszakán, valamint az összehasonlítás kultúráján is, ám mindkét kultúrára hálás szívvel pillant vissza.
  • A gondolkodót kétségbeejtõ dolgok közé tartozik az az ismeret, hogy az embernek szüksége van a logikátlanságra, amelybõl sok jó származik. A logikátlanság olyan mélyen gyökerezik a szenvedélyekben, a nyelvben,a mûvészetben, a vallásban és mindabban, ami értéket ad az életnek, hogy nem lehet elvonni az életbõl a szép dolgok gyógyíthatatlan károsodása nélkül.
  • Az élet összes értékére vonatkozó összes ítélet logikátlan, ezért igazságtalan... ...Mindebbõl talán az következik, hogy egyáltalán nem volna szabad ítélni. De lehet-e élni értékelés nélkül? Eleve logikátlan, ekképp igazságtalan lények vagyunk, és ezt nyugodtan beismerhetjük; ez a létezés egyik legnagyobb és legföloldhatatlanabb diszharmóniája.
  • Az élet minden értékébe és méltóságába vetett hit alapja a zavaros gondolkodás; ez a hit csakis akkor lehetséges, ha az individuumban nem fejlõdött ki a részvét érzése általában az emberi élet és az emberiség szenvedése iránt.
  • Az átlagos, hétköznapi ember számára tehát az élet értékének az az alapja, hogy önmagát fontosabbnak tartja a világnál.
  • Aki azonban tényleg részt tudna ebben venni, annak kételkednie kellene az élet értékében; ha sikerülne önmagában megragadnia és átélnie az emberiség tudati világának egészét, összeroskadna, egy átokkal a lét ellen, mert az emberiségnek egészében nincs célja, így hát az ember a dolgok folyásának szemléletében nem talál vígaszt, csak kétségbeesést. Ha minden tettében a végsõ emberi céltalanságot látja, akkor saját munkája tékozlásnak tûnik tulajdon szemében. De hogy valaki önmagát az emberiség nevében (és nem csupán individuumként) érzi eltékozoltnak; ez már igazán éklmények fölötti élmény, ami élmények élménye. Ki tud megélni ilyen élményeket? Talán csak a költõk. S a költõk mindig megvígasztalódnak.
  • Ám ekképp filozófiánkbõl nem lesz-e tragédia? Nem válik-e a valóság az élet ellenségévé, jobb dolgokra törekvés ellenségévé? Egy kérdés tolul ajkunkra és mégsem merjük kimondani: vajon maradhatunk-e tudatosan a valótlanságban? Vagy: ha meg kell maradnunk ebben, vajon nem lenne-e jobb a halált választanunk? Mert nincs már kötelesség; a morált, amennyiben erkölcsi kötelesség volt, szemléletmódunk éppúgy megsemmisítette, mint a vallást.
  • Ha mindez igaz, egyetlen gondolkodásmód maradna fenn, amelynek személyes eredménye a kétségbeesést, elméleti eredménye pedig a rombolás filozófiáját jelentené? Azt hiszem, hogy egy ember temperamentumától függ a megismerés utóhatása: egyes emberek esetében másfajta utóhatást is el tudnék képzelni, hatást, amelynek érvén egyszerûbb - kevesebb affektus által befolyásolt - élet jönne létre, mint a mostani: mondjuk az átörökített megszokás alapján megmaradnának elõször még a szenvedélyes vágy motívumai, ám gyengítené őket a tisztító hatású megismerés befolyása. Az ember végül úgy élne társaival és önmagával, mint a természetben, dícséret, szemrehányás, izgalmak nélkül, mintha színjátékot nézne, amelytől eddig rettegnie kellett.
  • Akiről olyan mértékben lehullottak az élet szokásos bilincsei, hogy már csak a megismerés kedvéért él, annak sok mindenrõl, majdnem mindenrõl le kell mondania, ami a többi ember számára érték, mégpedig irigység és neheztelés nélkül; ez az ember érje be legkívánatosabb állapotként az emberek, erkölcs és törvények fölötti bátor lebegéssel és a dolgok megszokott értékelésével. Szívesen beszél ennek az állapotnak az örömérõl, talán nincs is más közlendõje, - amelyben persze sok a lemondás, a nélkülözés.
  • A tudomány azonban nincsen tekintettel végsõ célokra, ahogy a természet sincs tekintettel rájuk; hanem - mint a természet is idõnként akaratlanul a legcélszerûbb dolgokat hozza létre - az igazi tudomány szintén, a természet fogalmi utánzataként hasznot és jólétet hoz az emberekre idõnként, sokoldalú módon mozdítva elõ a célszerûségre törekvést -, ám a természethez hasonlóan szinte akaratlanul.
  • Akit pedig e szemléletmód fuvallata dermeszt, abban igen kevés a tûz: nézzen körül jól, és olyan betegségeket láthat, amelyeket jeges borogatással kell gyógyítani, és olyan embereket, akiknek szelleme valósággal parázslik, és alig találják meg maguknak a jótékony, metszõ, hideg levegõt. Továbbá láthatja azt is, hogy komoly embereknek és népeknek milyen nagy szükségük van a könnyelmûségre, másfelõl pedig igazságra és mozgékony embereknek milyen nagy szükségük van súlyos teherre, ha egészségesek akarnak maradni.
  • Szigorú értelemben nem igaz, hogy a jellem változatlan; e közkedvelt mondat inkább azt jelenti, hogy egy ember rövid élettartama alatt ható motívumok nem szántanak elég mélyen ahhoz, hogy elvágják a lélekben sok évezred gyökerét... ...Az emberi élet rövidsége számos téves megállapításhoz vezet az emberi tulajdonságokat illetõen.
  • Ha valaki nagyon sokáig és makacsul akar látszani valaminek, akkor végül roppant nehezen tud csak más lenni... ...Aki mindig barátságos vonások álarcát hordja, az egyszer biztos hatalmába keríti a jóindulatú hangulatokat is, mivel nélkülük nem csikarható ki a barátságos arckifejezés, míg végül e hangulatok kerítik hatalmukba õt: ilyen a jóindulatú ember.
  • Az egyik legelterjedtebb téves következtetés az alábbi: ha valaki nyílt és õszinte hozzánk, akkor õ az igazságot mondja. Ekképp hisz a gyermek a szülei ítéletének és a keresztény az egyház alapítóinak szavaiban... ...Ám alapjában véve úgy gondolják, hogy méltánytalanság volna egyszerûen tévedéssel hagyni magára a sírjában az embert, aki hitt valamiben, és a hitért harcolva az életét áldozta.
  • Ha meg akarjuk érteni önmagunkat, akkor meg kell értenünk a képzeteket; föléjük kell emelkednünk, ha följebb akarunk jutni.
  • Nem akarja már kedvezőtlen fényben feltöntetni a vágyat, sem kiírtani; egyetlen és mindenkori célja a lehetõ legjobb, legteljesebb megismerés lesz: ez lehûti õt és csillapítja szilajságát. Ezenkívül egy csomó gyötrõ képzettõl megszabadul, már nem érez semmit a pokol böntetése, bûnösség, jóra való képtelenség szavak hallatára: csak egy hamis világ - és életszemlélet ingatag árnyképeit ismeri fel bennük.
  • Nem világos, hogy mindezekben az esetekben az ember önmaga egy részét - gondolatot, vágyat, alkotást - jobban szereti önmaga egy másik részénél, tehát felosztja lényegét, és feláldozza az egyik résznek a másikat... ...A hajlam valami iránt (kívánság, ösztön, vágy) jelen van minden esetben; távolról sem vagyunk "önzetlenek", ha engedelmeskedünk neki.
  • Cselekedeteket megígérhetünk, de érzéseket nem, mivel ezek önkéntelenek. Aki valakinek azt ígéri, hogy mindig szeretni, vagy gyûlölni fogja, vagy örökké hû lesz hozzá, akkor olyasmit ígér, ami nem áll hatalmában; olyan cselekedeteket azonban megígérhet, amelyek általában szerelembõl, gyûlületbõl, hûségbõl, vagy más motívumokból származnak: mivel egy cselekedethez több út és motívum vezet. Az örök szerelem ígérete tehát valami ilyesfélét jelent: amíg szeretlek, addig olyan bánásmódban lesz osztályrészed, amelynek indítéka a szerelem; ha már nem szeretlek, akkor is ugyanabban a bánásmódban lesz részed, csak egyéb indítékból; a társadalom szemében így megmarad az örök szerelem látszata.
  • A szenvedély képtelen várni; nagy emberek életében a konfliktus gyakran nem az idõvel és az embertársak aljasságával következik be, hanem a várni nem tudásból adódik.
  • Nem csupán valamely cselekedet tanúi mérik a cselekedet sikere alapján ennek morális vagy amorális természetét, hanem gyakorta a tett végrehajtói is. Mivel szándékok és motívumok csak ritkán világosak eléggé, és a tett sikere néha még emlékét is elhomályosítja, tetteinket nem ritkán hamis motívumokkal indokoljuk, vagy lényegtelen motívumokat tartunk lényegesnek. Gyakran az eredmény adja a jó lelkiismeretnek a becsület külszínét, míg az eredménytelenség árnyat borít a legtiszteletreméltóbb tettre is.
  • Pandora elhozta a bajok szelencéjét és kinyitotta... ...Csupán egy baj nem röppent ki a szelencébõl: Zeusz parancsára Pandora lecsapta a boldogság szelencéjét, otthon tartja, és azt hiszi, csodálatos kincs van birtokában... ...Mert nem tudja, hogy Pandora szelencéje a bajok szelencéje volt, és a szelencébe zárt szerencsétlenséget összetéveszti a legnagyobb boldogsággal: a reményrõl van szó. Zeusz azt akarta, hogy az ember - bármennyire is gyötrik a bajok - az életet ne dobja el, hanem élje tovább, újabb és újabb kínoknak téve ki maggát. Valójában a remény a legnagyobb szerencsétlenség, mert meghosszabbítja az ember gyötrelmeit.
  • Ritkán tévedünk, ha a rendkívüli tetteket hiúságra, a középszerûeket a megszokásra és a kicsinyeseket a félelemre vezetjük vissza.
  • Az aszkéta az erénybõl szükséget csinál.
  • Ám a szeretett dolog értéke az önfeláldozás révén megsokszorozódik, még akkor is, ha önmagában nem túl értékes.
  • Az emberek nem szégyellik piszkos gondolataikat, de igenis szégyellik magukat, ha elképzelésük szerint ilyen piszkos gondolatokat tulajdonítanak nekik.
  • Létezik jog, amely alapján egy embertõl az élet elvehetõ, de nem létezik olyan jog, amelynek alapján elvehetjük tõle a halált: kegyetlen dolog ez.
  • Csak abban az esetben beszélünk hiúságról, amikor valakinek az emberek jó véleménye érdek nélkül fontos, és örömet sem akar vele okozni senkinek... ...Az önmaguk iránti érdeklõdés és vágy, hogy önmaguk tetszését megnyerjék, hiú embereknél olyan magas fokot ér el, hogy másokból énjük hamis, túlzottan magas értékelését csalva ki, önmagukat tekintélynek tartják másokhoz képest: tehát téveszmét keltenek, ám mégis ebbõl táplálják hitüket.
  • Isten a feledékenységet tette meg kapuõrnnek az emberi méltóság templomküszöbén.
  • A másokért való önzetlen cselekvésnél messzebbre jut az ember, ha önmagából csinál egész személyt, és mindig mindenben annak legfõbb értelmét látja szem elõtt, amit éppen tesz.
  • A szemérem mindenütt létezik, ahol "misztérium" van; ez azonban vallási fogalom, amelynek roppant nagy volt a terjedelme az emberi kultúra régebbi korszakában.
  • Meg kell tanulnunk, hogy a másik szenved, és teljességgel soha nem lehet megtanulni.
  • Ki vetheti a genfi Kálvin szemére Servert, az orvos megégetését? Következetes, meggyõzõdésébõl származó tett volt ez, és az Inkvizíciónak ugyancsak megvolt a maga létjoga; csupán az uralkodó nézetek voltak hamisak, és számunkra keménynek tûnõ következmények származtak belõlük, mivel az idõk során elidegenedtünk e nézetektõl. Egyébként mit jelent egyetlen ember megégetése majdnem minden ember örök kárhozatához képest! Mégis ez a képzet uralkodott akkor az egész világon, anélkül, hogy tekintélyes kárt okozott volna sokkal iszonyatosabb istenképzetével.
  • Szóval: az úgynevezett gonoszságból elkövetett károkozás esetén legalább a kiváltott fájdalom mértékét nem ismerjük; ha azonban a tett örömöt vált ki (saját hatalmunk érzése, erõs felindulásunk), akkor a tettet az individuum tulajdon kellemes közérzete érdekében hajtja végre, és e tettet ugyanoda sorolhatjuk mint az önvédelmet és a kényszerû hazugságot. Öröm nélkül nincs élet; az örömért vívott harc azonos az életért vívott harccal. Az egyén intellektusának mértéke és természete dönti el, hogy ezt a harcot az emberek által jó vagy gonosz embernek nevezve vívja meg.
  • A tragédia azonban az, hogy az ember nem hihet a vallás és a metafizika e dogmáinak, ha eleven benne az igazság szigorú módszere, másrészt viszont az emberiség fejlõdése során olyan sebezhetõ, érzékeny és szenvedõ lett, hogy föltétlenül gyógyírra és legfõbb vígaszra van szüksége; mindebbõl az a veszély is fennáll, hogy az ember elvérzik a megismert igazságtól... ...Az ilyesfajta könnyedség vagy éppen nyomott kedély mindenesetre jobb bárminemû romantikus megfutamodásnál, vagy bárminemû kereszténységhez való közeledésnél: mivel a megismerés jelenlegi fokán semmiféle kereszténységgel nem jegyezheti magát el az ember anélkül, hogy intellektuális lelkiismeretét jóvátehetetlenül be ne piszkítaná önmaga elõtt, kiszolgáltatva másoknak önmagát. Ezek a gyötrelmek minden bizonnyal majdnem elviselhetetlenek: de az ember gyötrelem nélkül nem lehet az emberiség vezetõje és nevelõje; és jaj annak az embernek, aki szeretné megpróbálni ezt és már nem tiszta a lelkiismerete.
  • A szentek valamennyi valamennyi víziója, rettenete, kimerültsége és iszonyata közismert beteg állapot, amelyet beidegzõdött vallási és pszichológiai tévedések miatt egészen másképp, nem betegségként értelmeznek... ...A zseninek és szentnek nevezett emberek azért is igazán hatásosak, mert olyan interpretátorokat küzdenek ki maguknak, akik az emberiség javára félremagyarázzák õket.
  • A katolikus egyház és elõtte minden antik kultusz olyan eszközkészlettel rendelkezett, amelynek segítségével az ember szokatlan hangulatba hozható, és elszakad tulajdon elõnyeinek hideg kiszámításától, vagy tisztán értelmi megfontolásoktól.
  • Ha azt hisszük, hogy mégannyira levetkõztük is a vallást, olyan mértékben azonban mégsem, hogy nem okozna örömet nekünk a vallásos érzülettel, hangulattal, fogalmi tartalom nélkül való találkozást... ...A tudományos filozófiának nagyon kell vigyáznia, nehogy effajta átmeneti szükségletek miatt tévedéseket tegyen magáévá...
  • Az éhség nem bizonyítja, hogy létezik étel a csillapítására, de kívánja az ételt. A sejtés nem jelenti valamely dolog létét bizonyos mértékben, hanem létének lehetõségét, amennyiben kívánják vagy félnek tõle; a sejtelem nem vezet messzire a bizonyosság földjén.
  • Önkéntelenül is azt hisszük, hogy valamely filozófia vallásosan színezett részletei szilárdabban bizonyítottak a többi résznél; ám alapjában vélve fordított a helyzet: csak a belsõ kívánság él az emberekben, hogy így legyen - tehát, hogy a boldogító az igaz is. Ez a vágy félrevezet minket, és így mindent ingatag alapokra helyezünk.
  • Ha az aszkéta és szent az életét önmaga számára még elfogadhatóvá és szórakoztatóvá akarja tenni, akkor eszközül általában az alkalmi hadviselést választja, a változatosságot pedig a győzelem és vereség váltakozasában találja meg. Ehhez ellenségre van szüksége, akit pedig az úgynevezett „belsõ ellenségben” talál meg... ...Számos keresztény szent fantáziája szokatlan mértékben piszkos volt; nem nagyon érezték magukat felelõsnek ezért, hiszen létezett egy elmélet, mely szerint ezek a vágyak nem egyebek, mint a bennük pusztító valóságos démonok; ennek az érzésnek köszönhetjük vallomásuk õszinteségét. Érdekük fûzõdütt ahhoz, hogy e küzdelem soha ne szünjék meg teljesen, mert e harc révén maradt meg - amint mondották - sivár életük. Hogy azonban a harc elég fontosnak látszódjék és tartós részvétet, csodálatot ébresszen a nem-szentekben, az érzékiségnek a legrosszabb hírét kellett költeni... ...Itt az igazság persze a feje tetején áll, és ez éppen az igazsághoz egyáltalán nem illik.
  • Az ember legnagyobb bűne, hogy megszületett Ő. (Calderon)
  • A vallás és minden olyan metafizikus mûfogása ez, akik az embert gyanúsítják, õt magát pedig meg akarják rontani: így, mivel a természet ruháját nem tudja levetni, megtanulja, hogy rossznak érezze önmagát... ...Nézzük csak meg a kereszténység dokumentumaiban a morális követelmények rendszerét és mindenütt azt látjuk, hogy a követelmények túlzottak, mégpedig azért, hogy az ember ne felelhessen meg nekik; a szándék tehát nem az, hogy morális legyen, hanem lehetõleg érezze bûnösnek magát.
  • A szent világtörténeti értékét nem az adja meg, ami, hanem az, amit a nem-szentek szemében jelent... ...Õ maga nem ismerte önmagát; õ maga hangulatai, kedélyhullámzásai, tettei írásmódját az interpretáció egyfajta mûvészetével értelmezte, amely épp olyan túlfeszített és mesterséges volt, mint a Biblia rugalmas értelmezése.
  • A mûvész tehát fontosabbnak tartja alkotómunkájának folyamatosságát, mint az igazság iránti tudományos odaadást, minden formában, ha akármilyen egyszerû dologról is van szó.
  • A mûvészet elviselhetõvé teszi az élet látványát, mégpedig oly módon, hogy a tisztátlan gondolkodás fátylát teríti rá.
  • A mûvészeknek érdekük fûzõdik hozzá, hogy az emberek higyjenek az idõnként felvillanó benyomásokban, úgynevezett inspirációkban; mintha a mûalkotás, a költészet, valamely filozófia alapeszméje a kegyelem fénysugaraként világítana alá a mennyek országából.
  • Önmagában a mûvész visszamaradó lény, mert megreked a játéknál, ami az ifjíság és a gyermekkor sajátja; ráadásul mûveltsége majdnem kizárólag régi korok ismeretére terjed ki. Ekkép éles antagonizmus jön létre közte és hasonló korú emberek között, majd következik a szomorú vég; ahogy Homérosz és Aiszkhülosz is melankóliában élt és halt meg, a régiek elbeszélése szerint.
  • Igazság szerint egy valóban élõ emberbõl nem értünk valami sokat és roppant felületesen általánosítunk, amikor ilyen vagy olyan jellemûnek tartjuk: az emberhez fûzõdõ nagyon tökéletlen viszonyunknak megfelel a költõ viszonya, mivel õ szintén olyan felületes benyomásokból alkotja meg az embereket (ebben az értelemben "alkot"), amilyen felületes a mi emberismeretünk.
  • Azok a mûvészek, akik a mûalkotás szükségszerûségérõl sokat beszélnek, in majorem artis gloriam túloznak, ha mûvészek, ha pedig laikusok, tudatlanságból.
  • A legtöbb gondolkodó rosszul ír, mert nem csupán gondolatait közli velünk, hanem a gondolatok gondolkodását is.
  • Így van ez néha valamely gondolat vagy egész filozófia reliefszerûen tökéletlen ábrázolásával is: így hatékonyabbak, mint teljességgel befejezett megfogalmazásukban.
  • A megbecsülés kivívása itt azt jelenti, hogy "önmagunkat sokra tartjuk, és azt kívánjuk, hogy mások is sokra becsüljenek minket." Ha az elõbbi hiányzik, és mégis sóvárgunk a másodikra, akkor hiúság esetével állunk szemben. Ha az utóbbi hiányzik, és csak az elõbbi van meg, akkor büszkeségrõl beszélünk.
  • A középkori udvarok bolondjai tárcaíróinkra hasonlítanak; azonos típusú emberek õk: bolondosak, mókásak, túlfûtöttek, féktelenül jókedvûek.
  • A megismerést manapság nagyon gátolja, hogy az érzelem évszázados túlzásai nyomán minden szó gõzös és terjengõs lett. A kultúra magasabb szintjének, amely a megismerés uralma (ha ugyan nem zsarnoki hatalma) alatt áll, nagy szüksége van minden szó erõs koncentrációjára és az érzelem nagy kijózanítására; mindebben Démoszthenész korának görögjei mutattak nekünk példát.
  • A legnagyobb zongoramûvész talán csak keveset gondolkodott speciális technikai kérdéseken, és durva hibát csinálna ilyesmirõl szólva.
  • A legszerencsésebb sorsú az a szerzõ, aki öregemberként elmondhatja, hogy minden éltetõ, erõt adó, felemelõ gondolat és érzelem, ami csak volt benne, írásaiban él tovább, és õ maga nem egyéb, mint por és hamu, a tüzet viszont megmentette és továbbadta.
  • Engedjük el kissé magunkat, ne uralkodjunk magunnkon, engedjünk szabad folyást haragunknak, vágyainknak, s mindárt így kiált föl mindenki: milyen szenvedélyes ember! De az individuumot marcangoló, gyakorta önemésztõ, mélyrõl jövõ szenvedéllyel másként áll a helyzet: aki ezt éli át, az aligha írja le drámákban, zenemûvekben vagy regényben. A mûvészek gyakran féktelen emberek, de csak magánszemélyként.
Emberi, túlságosan is emberi