Az európai irodalom története (3.)

Babits Mihály Az európai irodalom története című munkája először 1936-ban jelent meg, azóta több alkalommal kiadták. Az alábbi idézetek a magyar vonatkozású részekből valók, melyek a könyvben mindig az adott kor kontextusába vannak helyezve. A könyvből vett más idézeteket lásd még: Az európai irodalom története (1.) Az európai irodalom története (2.) Janus Pannonius Egy világhírű költő, s véletlenül még magyar származású... Temesvári Pelbárt, a ferences prédikátor mellett az első magyar világhír az irodalomban. Büszkélkedjünk vele? Alakja ma is jelentős számunkra, a nyugati kultúra tragikus szerelmét képviselve, mely azóta is ég legjobbjainkban. De versei már nem jelentősek. Ez a pufogó elokvencia a panegíriszek latinságával, ez a szellemeskedő pornográfia martialisi disztichonokban: tökéletes példája annak a fajta műveltségnek és fölvilágosodásnak, amit az "újjászületés" a költészettel szemben jelentett. Balassi Bálint Európa gyermeke ő is, s költészetén a humanizmus latin költőinek hatása éppúgy érzik, mint Petrarcáé, Tassóé vagy a francia "csillagcsoporté". A reneszánsz édes gyermeke életszomjában, erőszakosságában, természetélvezetében, a "képtelen nagy szépség" hajszolásában is. S mily sivár, keserű sors jutott neki ebben az Európától s az európai szépségektől már távolodni kezdő, török átokkal szétszakított Magyarországban! Vad szerelmekben, idegrontó harcokban, súlyos vádak alatt és folytonos pereskedésben eltöltött fiatalság után a bujdosás s a zokogó Istenhez-menekülés... Mondják, hogy bujdosásában eljutott Angliáig, a Shakespeare hazájáig. S hazajött elesni. Költészete is keserű, mint élete: új, komplikált érzések, modern lirizmus és barokk formák küzdelme egy kialakulatlan, nehéz nyelvvel és keleti temperamentummal. Csokonai Vitéz Mihály Csupa gyönyörködés és gyönyörűség. Érzésekben, színekben, szavakban s nem utolsósorban rímekben s ritmusokban. Itt minden tarka és édes és hangos. A fölszabadult líra kicsit úgy szabadult föl, mint egy gyerek- vagy kamaszcsapat ahogy kitör az iskolából. (…) Csokonainál senki élénkebben át nem élte a rokokó anakreóni hangulatait és watteau-i pásztorálmait. A debreceni diák nagy olvasó és tanuló volt. Lelkéből Hortobágy sóhajtott a kultúra felé. Mégis különösmód nem annak a kornak költője volt ő, amelynek irodalma hatott rá. Szavainak színe, íze és ereje minduntalan ellentmond a rokokó hideg kecsességének. S már maga az a fölszabadult gyönyörködés, a költő naiv öröme, amellyel a saját játékait kíséri, megkülönbözteti ezeket a rokokó etikettes játékaitól. A Lilla egy pajkos és érzékeny suhanc lírája; csillogó, tűnő színek, édes incselgések és kéjes szomorúság. (…) A gyönyörű, csengő-bongó szerelmi versikék ritkulnak. Helyettük vaskosabb paraszténekek jelennek meg, reálisztikus népi helyzetdalok, mint Burnsnél. Különös egysége Európa lírájának! Mily európai költő Csokonai, még akkor is, és éppen abban is, ha a leglokálisabb színeket keni palettájára! (A lélek halhatatlansága:) Hosszú-hosszú költemény, leszámolás élettel, halállal, hittel és túlvilággal, kicsit apológia is… Schiller állítólag szegényes viszonyok közt halt meg. Akik ezt mondogatták, sohasem hallottak Csokonairól. Berzsenyi Dániel Micsoda más szabás: a Lord lobogó köpenye s a Berzsenyi zsinóros dolmánya (még ha nem is metszünk "vállára ó palástot")! Bizonyos, hogy a magyar költő ósdibb világban élt, Tiburban vagy Niklán; s mégis ha ma olvasom, elevennek érzem; míg a Gyaur s a Kalóz halottak. S nincs-e őbenne is "romantikus izzás", s valami különös couleur locale is, minden külsőleges klasszicitás ellenére? (…) Mondják, ő szólaltatta meg a magyar józanság horatiusi húrjait. De a magyar józanság különbözik a horatiusitól. Ez valami tüzes józanság, ha paradox is... A klasszikus versek új zamatot nyertek a "szittya" költő ajkán, mely nem kevésbé ízes s talán még nemesebb, mint a latiné; s mindenesetre izzóbb. Versében csodálatosan tömöríti a nyelvet úgy, hogy szinte robban; méltóságteljes és szilaj tud lenni egyszerre. A kritika nem úgy hatott rá, mint Byronra. Nem gúnyra ingerelte és vetélkedésre: hanem elhallgattatta. Ő nehezebb volt és sűrűbb vérű. Ütemei a nemes paripa mozgását idézik. Olykor barbár nyelvének népi ritmusait próbálgatta, s mély és művészi tudott maradni azokban is. Sohasem híg, mint Byron, s nem színészies, mint Chateaubriand. Mi magyarok ismerünk véletlenül egy igazi nagy költőt azokból az évekből, ahonnan másoknak talán csak a Lord köpönyege s a vicomte nyakkendője lobog szemükbe az eltelt század távlatában. Katona József (Bánk bán:) Ez tökéletes shakespeare-i mű, noha pár jelenetét Schillerből másolta s egy német romantikus regényből. Ismeretes, hogy a Bánk bán témáját Grillparzer is megírta (több mint tíz évvel később). Mily különbség a magyar és osztrák költő között. A magyar dráma a függetlenségi szellem tüzelője lett. Az osztrák szinte a szolgaiság apoteózisa. Vörösmarty Mihály (A Zalán futása és a "kis eposzok":) Vitézei, kosztümei még ragyogóbbak, színesebbek, mint akármelyik Scott-kortársé. Magyar, keleti és balkáni tónusainak vegyítése oly couleur locale-t ad, melyet a Byron-eposzoké sem múl fölül. De mindez külsőség volna csak. A színpompa magában a költő lelkében van. Nemcsak a hősök sisakjait és pajzsait ragyogja be. Átissza a stílus pórusait, a hexameterek zugait, a hasonlatokat és a jelzőket is. Még az ütemek zenéje is új fényt kap tőle! Homér ős formája romantikus vers lesz! (…) Túltömött képzelete vadul szomjazta a sohasem látottat, sohasem sejtettet. Nincs talán költő, akit úgy izgatott volna a "láng képzelődés" látszólag semmiből teremtő hatalma. Szellemében mindig érintkeztek a távolságok, s szinte együtt volt az egész végtelen. Nem dolgozott már hagyományos, történeti tárgyakkal, mint a korabeli romantika általában. Ő maga találta ki témáit. Egy csodálatos mesét írt, primitív, ómagyar versekben, a Tündérvölgy címűt. És egy fantasztikus, mágikus robinzonádot, hexameterekben, a Délsziget-et. Ez egy részletében Blake-re emlékeztet, a Thel könyvé-re. Vörösmarty epikusnak indult, de mindjobban lírikussá nőtt és filozofikussá. Éppen a telhetetlenség által, amellyel epikája kibuggyant. (Csongor és Tünde:) Belső formája a romantikus regény fogására emlékeztet. Csongor keresi Tündét, aki egyszer, gyermekkora kertjében, egy tavaszi éjszakán az övé volt. Mint ahogy otthon, gyermekkorunk álmában, a mienk a boldogság, hogy azután örökre eltűnjön. És egész életünkben keressük. Ez a lázas, öröklő, nyomtalan keresés tölti meg a költeményt a világ ellenséges varázsain s kicsi ironikus valóságain át. A részletekben sok a szín és játék. Egyfelől csupa mézes zene és pillangókönnyű báj. Szemközt pedig vad, bizarr és gyökérszagú képek, a naiv önzés és groteszk förtelem végletei. A nyelv furcsán bájos, vaskosan reális vagy légiesen elröppenő. De a vers értelmét a bölcselgő jelenetek adják, alászállva a pesszimizmus, sőt nihilizmus mélyeibe. A nagy romantikus színpompa poétája előtt az egyetlen igaz létező az Éj, a "sötét és semmi", amelyben minden föloldódik. Vörösmartyt késő szerelme visszahozta az életbe; s ő is megpróbálta túl gazdag és nyugtalan lelkét a reális, haladó kor szellemében fegyelmezni. A merengőhöz című gyönyörű versét mintha önmagához írta volna: "Egész világ nem a mi birtokunk"... De ő mégis az egész világot látta folyton, mint egy lidércnyomást; noha iparkodott figyelmét egy nemzet közvetlen sorsára korlátozni. Nem tudta elfojtani kételyeit. Mily törékeny a nemzetek sorsa! Nem láttuk-e a lengyel példát? Vörösmarty már látta a sírt, hol "nemzet süllyed el, s népek veszik körül". A reálisztikus haladásban bábeli munkát érzett. Ki tudja, mi lesz áldás, és mi átok? Könyv, kultúra? Nem "országok rongya"-e a könyvtár? A "nagyobb rész boldogsága"? De "míg nyomorra milliók születnek"... S a nemzet maga is nem zsarnoka és gyilkosa-e polgárainak? "Neve: adj pénzt, és ne tudd mért? Neve: halj meg más javáért"... Vörösmartyt rettenetes látomások gyötörték: romantikus lelke nem tudott elhelyezkedni a világban, mely körülötte volt. Európa minden költője közt talán ő érezte legjobban, mily ingoványon épült a "reális haladás" bábeli tornya... Petőfi Sándor Petőfit valóban a tökéletes reálizmus költőjének kell mondani. A probléma, a reálizmus és magas költészet összeférhetetlensége, az ő számára már nem is létezett. Elődeinek romantikus színhagyományaitól hamar megszabadult, s azontúl csak a saját életét és környezetét énekelte, oly őszinteséggel és közvetlen egyszerűséggel, amilyenre még alig volt példa. Semmi se volt benne a Musset-k byroni vagy kesergő pózából. Valamivel később keresztülment ugyan ő is egy világgyűlölő és byroni perióduson, melynek a Felhők szabad, rapszodikus és aforizmatikus versei adnak kifejezést. Mint ő maga mondja: "volt oka" az elkeseredésre. Lényében van valami tiszta, tükörszerű. Tökéletesen a jelen költője. Hazafisága sem holmi ossiani vagy Walter Scott-i múltba nézés, hanem a jelen környezet közvetlen szeretete, a szülőföldé, a családé... Legmélyebb és legmelegebb hangjait akkor adja, mikor ezekre gondol. Leíró költeményei a világirodalom páratlan remekei. Tiszta élességük, torzítás nélküli reálizmusuk egyedül áll. Csodálatos az a művészete, ahogyan a kívánt érzelmi hangulatot egyszerű objektív festéssel, az impressziók puszta sorakoztatásával létrehozza. Fantáziája csak egy nagy tündéries népmesében kalandozik el. Úgy, hogy még magával az elkalandozás módjával is valami közvetlen körébe eső reálitást rajzol: a népi lelket és képzeletet. A népiség az ő számára valóban közvetlen reálitás. Nem nosztalgia, mint a romantikusoknak. Valósághoz kötöttebb szellemet nem lehet elképzelni az övénél. Mihelyt túl akar menni a közvetlen valóságon, a leggiccsesebb Hugo Victor-i kontrasztokba esik bele, rémregényszerű és felelőtlen lesz. Ez különben egyik természetes lejtője a kor irodalmának. Lázad minden rossz ellen, mint minden egészséges ifjú. S kimondja érzését, mint a gyermek, aki még nem ismeri a világ komplikációit s a viszonyok erejét. Noha megpróbál sötét képet is adni a világ folyásáról. Így Az apostol rapszodikus verseiben: amelynek elején a városi nyomort ecseteli – Twist Olivér nyomán! A végén a forradalmi közhelyek naivságába hull: bár ez a naivság is jól áll neki... Igazi nagysága mégsem ezekben van; inkább reálisztikus tájrajzaiban s családi életképeiben. A Bolond Istók csodálatos! Az optimizmus egyik legfenségesebb kifejezése a világirodalomban. Boldog, valóságba elégedett költő, még ha ez a valóság rossz is: mert akkor lázadni lehet ellene, és a lázadás is gyönyörű! Petőfi forradalmársága nem platonizmus, nem dacos hátat fordítás a valóságnak, mint a Shelleyé. Ellenkezőleg, csupa praktikus tettvágy s maga a valóság. Amelynek áldozata lett. Arany János A forradalom leverve, Petőfi meghalt, s ő és családja biztos kenyér nélkül... S a költészet kiszámíthatatlan madara épp ez idő tájt szállt leggyakrabban vállára, hogy tökéletes verseket súgjon neki. Írt ő mindenfélét, mint aki csak magának és búfelejtésül gyakorolja magát a költészetben. Írt byroni verses beszélyt, amilyent Byron sohasem írt: mert minden sorból, minden jelzőből, minden leírt mozdulatból kiérezni a valóság megfigyelését, a valóság iránti szeretetet! A Toldi estéje már készen volt ekkor asztalfiókjában. Tökéletesen valóságszerű, a reális világlátás hangulatát lehelő költemény! Egyre a külvilágot figyelő, minden ízében valósággal átitatott költészet ez, a született "epikus" költészete. S különös: mégis nem kevésbé személyes, sőt még sokkal személyesebb, mint a legtöbb lírikusé, aki mindig csak magáról beszél. Igazában mind magunkról beszélünk, vagy mind a külvilágról: mert énünket csak az teszi, amit a külvilágból magunkévá tenni bírunk, s külvilágunkat, amit énünk meglát. De Petőfi, mint egy tiszta tükör, tükrözte a valóságot. Ő, ahogy mondtam, a jelen embere volt. Nála a benyomás azonnal tovaszállt; Aranynál nem így. Aranynál megmaradt mint emlék, s folyton színezte az újabb benyomásokat. Lassankint fölgyűlt, és kínzó teher lett: a múlt terhe. Arany nem volt oly egészséges lélek, mint Petőfi. Ellenkezőleg: a végletekig érzékeny, sértékeny: a "túlérző fájvirág". Nála nem gyógyult be hamar a seb, amit a külvilág ütött. Lelke csupa seb volt, s a valóság minden érintése fájdalom már. Ez teszi költészetét modernné, dekadenssé. Egész Európa-szerte útban volt egy csapata a szellemeknek, akiknek számára a valóság nem kevés volt már, hanem sok! Nem negatív kielégületlenséget éreztek már ezek, hanem pozitív fájdalmat. Baudelaire és Flaubert közibük tartozott. (Őszikék:) Valami második fiatalságban fölszakadtak egy pillanatra öngyötrő zsilipjei a költőnek, akit a líra Flaubert-ének lehetne mondani. Igazi európai poéta, noha irtózik a "kozmopolita költészettől". Kemény Zsigmond Benne még Walter Scott és Balzac harcoltak. A kettő közt a harmadik győzött: Kemény Zsigmond. Kemény nagyszerű író és egészen korszerű. Scotti romantikán és balzaci szenvedélyeken túl egy rettenetes üres és szigorú világot lát ő is, amelyben életek múlanak kicsi hibákon, ezúttal, a múlt vadabb légkörében, gyakran véresen és szó szerint is. Kemény újságíró volt és politikus. A történetben az élet érdekelte, a sors komplikált gépezete, a társadalmi és pszichológiai gépezet, melyet tökéletes kiábrándultsággal, a pozitív kor szellemében látott. Legkedvesebb alakjait ugyanazon a kiábránduláson viszi át, amelyen ő maga keresztülment. Széttépi ideálizmusuk fátylát: regényei a "dezillúzió" regényei, mint a kor minden nagy regénye, Flaubert-től és Kellertől kezdve. Madách Imre Madách is ez időben küzdött a Semmivel, most írta nagy fausti költeményét, Az ember tragédiájá-t. Ez szinte maga is filozófia. A világtörténelem drámába fogva! Az emberiség múltja és jövője egy óriási szintézisben! Mondják, költészetben a forma a fontos, a gondolat csak olyan, mint a homok, amit a léghajó visz. Valami az alacsony földből, ahonnan érkezett: mennél kevesebbet cipel belőle, annál jobb. Madáchnál azonban tagadhatatlanul az "eszmei tartalom" a röpítő lényeg. Madách a formai puritánság klasszikusa. Ősei protestánsok voltak, s költeménye a puritán templomra emlékeztet, nemes formákkal, de minden dísz nélkül. Szigorú kompozíciójában a mondanivaló majdnem meztelenül jut érvényre. Még a hasonlatok is mintha csupán a megértést szolgálnák, akár valami tanulmányban. Mindenütt felségesen racionálisztikus. (…) Költeménye pesszimista, sőt nihilista mű. Rettenetes ítélkezés az emberiség ábrándjai, rajongásai s egyáltalán az emberi élet érdemessége fölött. Annyira, hogy a "Küzdj és bízva bízzál" szinte engedmény és ellentmondás színében tűnik föl. Visszarettenés a legsötétebb konklúzió elől... Majdnem gúnynak hat az, ahogy Ádám, nem kétkedve a jövő rettenetes semmiségében, a csalódások reménytelen körforgásában, a nyomtalan pusztulás bizonyosságában, amelyet Lucifer elébe fest, mégis elfogadja ezt a sorsot. Oly gyengeséggel, mely azt szinte igazolja s megérdemeltté teszi. Ady Endre Eleinte maga is a dekadensek közé sorolta magát. De igazi egyénisége távol áll a dekadenciától. Nem a "halál rokona" ő, hanem az Élet rajongó szerelmese. Költészete formáiban és módszereiben még félreismerhetetlenül a XIX. század megkésett szimbolizmusa. De igazi, lényeges mondanivalója mégis tipikusan XX. századi: titkos és telepatikus összefüggésben a külföldi kortársak költészetével, akik bizonnyal nem hatottak rá, akiket nem is ismert... Kívülről mint jelenség, a régi nagy népszerű lírikusokhoz sorakozik, akiknek fajtája kihalóban van Európa-szerte. De amit valójában jelent és ad, azt nagyon nehéz még a múlthoz sorozni... Lírája közvetlen a magyar életbe kapcsolódik: térben és időben egyformán közel áll hozzám, aki ezt a könyvet írom. Források Babits Mihály: Az európai irodalom története (A szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Belia György). Magyar Elektronikus Könyvtár.