A férfiak eddig úgy bántak a nőkkel, mint madarakkal, melyek valamilyen ismeretlen magasságból szálltak közéjük. Mint valamivel, ami finomabb, sérülékenyebb, vadabb, csodálatosabb, édesebb, gazdagabb lelkű:ám olyasvalami, amit be kell zárni, hogy tova ne szálljon...
Milyen nagyszerű, ha valaki egy nő kezének szorításából megérzi: karjaiba veheti-e.
Ismeretlen
Jean Cocteau, mikor egy hölgy kora felől érdeklődtek tőle, ezt mondta: „Megvan benne egy harmincéves asszony szellemessége, az alakja olyan, mint egy húszéves lányé, és olyan naív, mint egy tizenötéves tinédzser. És most adja össze...”
A nő, még sokkal inkább, mint a férfi, azért él, hogy éljen: a zseniális nők ritkák.
Ül az ember egy szobában egy széken, az ajtó bezárva. De ha belép egy Nő, az ember megszűnik csak embernek lenni, és azonnal Férfi lesz. És éppen annyira lesz férfi, mint amennyire Nő volt az, aki belépett.
Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.
A maga módján az önbizalom és a siker is széppé varázsol egy nőt.
Rúzs és New York című filmből
A nő a gyötrelem és a szenvedés forrása, ugyanakkor az örömé és a szépségé is. Ebből következik, hogy aki megtalálja hozzá a kulcsot, sohasem tudja mit nyit ki, a pokol vagy a mennyország kapuját.
