Victor Hugo

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.

Victor Hugo (1802-1855), francia költő, regény- és drámaíró.

Victor Hugo

Neki tulajdonított idézetek[szerkesztés]

  • A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tűnik el, mint a váratlan látogató.
  • Ó, te, Világ köztársasága, ma még csak fény az éjszakába holnapra te leszel a nap.
  • ...a házasság olyan, mint az oltás: olykor sikerül, máskor nem...
  • A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek; és néha, néhány év alatt az ember sok életet él.
  • A gondolatot szent jogként adja az élet.
  • Ki bátor és ki nem, föl mind, bástyára, őrszem!
  • Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben.
  • ... követeltem a nő s a gyermek jogait; úgy véltem: jobb az agy, ha melegebb a szív ...
  • ...a holnapban élek, sürgetve az órát, a jobb emberiséget.
  • Aki ivott, inni fog, aki álmodott, álmodik tovább. Nem mond le a csábító mélységről, a kifürkészhetetlen vonzásról, tiltott vidékre merészkedik, megkísérli megérteni a felfoghatatlant, látni a láthatatlant; újra meg újra visszatér hozzá, elszántan nekifeszül, lép egyet előre, aztán még egyet; így hatol be az ismeretlenbe, hogy ott a végtelen gondolatok elképesztő bőségére leljen.
  • Az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle érzéketlen gépezet.
  • Hagyjátok, hadd dolgozzék az idő. A gyermek az anyja nézeteit vallja, a férfi majd apja nézetén lesz.
  • ... az emberiségnek sohasem támadt olyan fontos gondolata, amelyet kőbe ne írt volna.
  • Az ember ismeri a tényeket, mégis tudatlan.
  • Szeress! Szolgálj! Segíts! Küzdj! Szenvedj! - int a lélek...
  • Ember! ne félj! Tudja a titkot a természet és mosolyog.
  • ... a szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt a valónkba, és gyakran tovább zöldül a szív romjain.
  • Néhány szikla nem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza.
  • A félszemű sokkal tökéletlenebb a vaknál, mert tudja, hogy mije hiányzik.
  • A szerelem fejlődése: A lelket vesszük el előbb, csak utána a testet. Majd a testre van szükségünk előbb, s utána a lélekre. Végül a lélekre már nincs is szükség.
  • Az ostobaság csökkenését nevezzük haladásnak.
  • Nem létezik kis nemzet. Egy nép nagyságát nem a lélekszáma határozza meg, mint ahogy egy ember nagysága sem a testsúlyának függvénye.
  • Próbálj úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmentél.
  • Iker a nyomor s gyűlölet, az elnyomott egyszer még elnyomó lehet.
  • Okosnak és bölcsnek lenni két különböző dolog.

Idézetek prózai műveiből[szerkesztés]

  • Semmi sem olyan kedves látvány, mint a felszálló füst, és semmi sem olyan ijesztő. Vannak békés füstök, és vannak bűnös füstök. A füst mennyisége és a füst szine... Ez az egész különbség a béke és a háború között, a tesvériesség és a gyülölködés között, a vendégszerető ház és a sírverem között, az élet és a halál között. (Kilencvenhárom)
  • Nem egyforma nevelést adnak a csúcsok és a mélységek.

A hegy olyan, mint a fellegvár, az erdő, mint a leshely. Az egyik bátorságra, a másik cselvetésre oktat. Az ókor a hegyek ormaira helyezte isteneit, szatírjait meg a bozótokba. (Kilencvenhárom)

  • Az optikai csalódások, a megmagyarázhatatlan délibábok, az éjjeli órák vagy a fenyegető árnyak okozta szorongó érzések az embert abba a különös, félig vallásos, félig állati riadalomba kergetik, mely közönséges időkben babonákat szűl, harcos korszakokban vadságot. (Kilencvenhárom)

Idézetek verseiből[szerkesztés]

A dzsinnek
(részlet)

Borong a
nagy éj...
Nesz hangja,
ha kél,
oly gyenge,
hogy lengve
a csendbe
alél.

    (Kardos László)

Naplementék
(részlet)

Bárhol látjátok is az alkonyi eget
és párás fátylait, teljék meg szívetek
       kimondhatatlan szenvedéllyel,
mert szépségük komoly mélyén titok ragyog,
ha téli gyász borul rájuk, vagy csillagok
       ezrét hinti a nyári éjjel.

      (Kálnoky László)

Ó, ne mondj a bukott asszonyra soha rosszat
(részlet)

Ó, ne mondj a bukott asszonyra soha rosszat!
Ki tudja, mily teher nyomta, mígnem leroskadt!
Ki tudja, hány napot kellett éheznie!
Mikor erényüket rázza a baj szele,
nem láttátok-e tán, szegények, megtöretve,
mint fogództak bele gyengülő kézzel egyre?
Akár egy ragyogó vízcsepp az ághegyen,
melyben ott tündököl - sziporkázik a menny,
s ha rázkódik a fa, reszket, küzd: el ne vesszen -
gyöngyszem volt, mielőtt lehullt - föld sara lesz lenn.

      (Lator László)

Némely lélekben

Némely lélekben, úgy, mint fák közt szunnyadó
tóban, egyszerre két dolog is látható:
az ég, mely fényeit s felhőit tündökölve
festi rá az alig rebbenő víztükörre
s az iszap, a komor, a rút, alvó, lomha mély,
hol nyüzsgő, fekete csúszómászó-had él.

      (Rónay György)

Európa térképe
(részletek)

A tartományokon a kardnak fekszik árnya.
Az oltár hazudik. Ki császár vagy király ma,
esküszik aljasul, szemét se sütve le,
gaz esküvel, mitől a lélek visszaretten,
oly rettentő, galád, ésszel felérhetetlen.
Az ég, a szunnyadó is megdördül bele.

...

Mártír Poerio, Petőfi és Batthány,
népért, jogért ki fog helettetek kiállni?
Baudin rongyá szakadt szalagján cenk tiport.
Erdők, zokogjatok, gyászoljatok, ti halmok!
Hol éden volt a föld, börtönt épít a zsarnok,
Velence gálya lett, és Nápoly síri bolt.

Arad terén bitó! Palermóban bitófa!
Rajtuk megannyi hős, ki vitte szenytül óva
a büszke lobogót, hogy a trón reszketett!
Míg Schinderhannesen császárok koronája,
a vértanúk szemét hollók vad csőre vájja,
és zápor verdesi a drága testeket!

        (Gáspár Endre)

Szeretem a csalánt, a pókot én
(részlet)

Szeretem a csalánt, a pókot én, mert
           sorsuk: gyűlölet,
s megbümtetik mogorva, meg nem értett
           esengésüket.

Mert csimpaszkodó, korcs fekete lények,
          átkos fajzatok,
mert tulajdon kelepcéjükben élnek,
          nyomorult rabok.

        (Lator László)

Az ablakban, éjszaka
(részletek)

Az arany csillagok át-áttűznek a fákon.
Szétoldják selymüket a sápadt óceánon
        az olajos habok.
A felhő mint madárraj suhan odafent el,
s szaggatott szavakat ejt a szél, mint az ember
        ha álmában dadog.
...
Ki sejti, avilág titkai mire érnek?
Nádszálak, csillogó nyálú kis földi férgek:
        magunkról sincs elég
bizonyosságunk; s vajon hogyan tudnánk mi itt lenn:
nem dísziti-e még új tiarával Isten
        az éjszaka fejét?
...
Az ember tanu csak, s szívében döbbenet nő.
Mint az állatokat, az eget is teremtő
      életnedv járja át.
Sarjad, alakul és gyarapszik a csodás fa,
és mint egy óriás kévét, az égbe tárja
      sötét lombozatát.
...
Talán e percben is, vak éjből kicsapva
homály-hullámait s fény-habjait dagasztja
      a titkos tengerár,
a néma Végtelen, hogy egünket elöntse
világot görgető sodrában hömpölyögve
     egy új csillag.-dagály!

       (Rónay György)

A letiportakhoz
(részletek)

Ó, veletek vagyok! Enyém a bús öröm ma.
Ők, akik a porig alázva, eltiporva
nyögnek, testvéreim: győzelmük idején
harcoltam ellenük, s most őket védem én.
Ami mást elvakít, az látóvá tesz engem,
elfogultságukatm dühüket elfelejtem,
feledni akarom a szitkokat, a gúnyt.
...
A gyöngét védem én, a tévelygőt, a népet,
mely támaszpont hiján a pusztulás felé megy,
s dőrén sietteti a gyászos végzetet;
tudatlanok, tehát kérlelhetetlenek.,
...
Nincs jog, nincs józan ész, vége minden reménynek.
Ne mondhassák soha, hogy e sötét merénylet
ellen egyetlenegy hang sem tiltakozott.
Én a bajban lévők fegyvertársa vagyok

       (Kálnoky László)

Alkonyra hajlik
(részletek)

Alkonyra hajlik már az évszak,
nő a homály, fogy a derű,
a dombra hűvös-szárnyú szél csap,
fél a madár, fázik a fű.
...
Némán tapad a menyezetre
a légy, mint akit csapda zár,
s mint földre hullott hópehelyke,
apránként olvad szét a nyár.

       (Nemes Nagy Ágnes)

.

Felhasznált forrás[szerkesztés]

  • Victor Hugo versei. Lyra Mundi sorozat. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1975.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo.png
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Victor Hugo témában.