Propertius
Sextus Propertius (Kr.e 55 és 43 között – Kr. e. 15 és 1. között) római elégiaköltő.
Idézetek elégiáiból
[szerkesztés]II. könyv, 15. (O me felicem!… Boldog idő…) (Elmondja gyönyörűségeit)
Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
sárgúló levelek úsznak a váza vizén!
Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
döngve becsapja talán érckapuját a halál.
(Fordította Babits Mihály)
II. könyv, 18/b. (Nunc etiam infectos… Már a britannusokat követed…)
Már a britannusokat követed? kékíted a képed,
és idegen fénnyel fested a fürtjeidet?
Természettől nyert formát és színt az igaz szép:
római nő arcán csúfak a belga szinek!
És ha akárki, fejét festékkel festi be, kékkel,
attól kezdve a kék haj lesz a szép igazán?
(Fordította Babits Mihály)
II. könyv, 18/b. Cynthia festi magát?
Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
(Fordította Dsida Jenő)
II. könyv, 19. (Etsi me invito… Bár nincs tetszésemre…)
Nem tart vissza a zöld erdő sem, a néma merengő,
sem mohos ormok alatt csörgedező, üde hab,
hogy ne susogja neved remegő ajkam szakadatlan.
Senki se bántson, amíg nem vagyok újra veled!
(Fordította Bede Anna)
II. könyv, 19. Cynthia falura készül
Mert nem pótol téged a csöndes, végtelen erdő,
sem sziklák moha közt csörgedező, sebes ér,
ajkamon egyre neved jár, Cynthia, Cynthia, mondom:
Senki se bántson, amíg nem vagyok újra veled!
(Fordította Dsida Jenő)
II. könyv, 26/b. (Nunc admirentur… Most bámuljatok…)
Állhatatosság és hűség: szerelemben igaz kincs.
Túlzott bőkezüség – többnyire bőszivüség.
(Fordította Bede Anna)
II. könyv, 34. (Cur quisquam… Senki se bízza barátja kezére…)
Nézz rám: otthonról kicsi sorsot kaptam örökbe,
egy ősöm sem nyert csatán diadalt,
én hajadon-hadakon leszek úr, vídám lakomákon,
szellemem által, amit jómagad úgy lebecsülsz.
(Fordította Bede Anna)
III. könyv, 2. (Orphea detinuisse… Orpheus – azt mondják…)
Ó, te szerencsés vagy, te dicsért, kit hordoz a könyvem,
szép alakodnak emel nagyszerü szobrot a vers.
Mert sem a csillagokig hasitó piramis ragyogása,
sem pedig égkövető elisi Zeusz-palota,
sem mausolusi síremlék rejtett csoda-kincse
nem menekülhet a vég szörnyü hatalma elől.
Elpusztítja a láng, az eső mindennek a báját,
évek ütéseitől omlik a porba le mind.
Ám az a név, mit a lángész szerzett, el sose pusztul,
el nem avulhat a dísz, melyet a géniusz ád.
(Fordította Jékely Zoltán)
III. könyv, 5. (Pacis amor deus est… Békénk őre Amor…)
Ó, első buta sár, amiből hajdanta Prometheus
gyúrta a jellemeket – ó mely igen botorul!
Testet gyúrt, s e müvészetben nem látta a lelket.
Bár az igaz lelket gyúrta ki volna elébb!
(Fordította Jánosy István)
III. könyv, 8. (Dulcis ad hesternas… Mily kedves voltál nekem este…)
Nem sokat ér az olyan hűség, mely sértve se lázad.
(Fordította Bede Anna)
III. könyv, 24–25. (Falsa est ista tuae… Csalfa a hírhedt szépséged…)
Így szolgáltalak én hűséggel csaknem öt évig.
Majd sírsz hű szivemért, s rágod az ökleidet!
Most szárítsd fel a könnyeidet, Cynthia! Egykor ez ejtett
foglyul: színjáték nálad a könny, tudom én.
S váljunk! Feltolúló könnyem megfojtja a sértés –
az, hogy jó szívvel még rabigám se türöd.
Isten hozzád, sokszor kért, könnymosta küszöb, s te
ajtó! Most már nem tör be kezem dühösen.
Téged azonban a rejtett évű kor ne kiméljen,
s gyűrjön fonnyadt bőrt szép alakodra sután!
(Fordította Horváth István Károly)
III. könyv, 24–25. Búcsú Cynthiától
Szolgád tudtam lenni, kezes rabod, asszony, öt évig,
kebled tépve jajongsz majd hű kedvesedért.
Könny sem igéz már, ismerem ezt a fogást, kitanultam;
csalni akarsz, ha zokogsz, Cynthia, csalni akarsz.
Én is sírnék most, de galád szód elveri búmat,
hogy viszonyunkat még szépen halni se hagyd.
Ég veled, ajtó, melyre sosem sújtott le az öklöm
és te, küszöb, mely sírsz már szomorú szavamon.
Téged a titkolt évek súlya gyötörjön el, asszony,
s rútan lepje be szép arcod a sok kusza ránc!
(Fordította Dsida Jenő)
IV. könyv, 7. (Sunt aliquid Manes… Élnek a lelkek…)
Élnek a lelkek; nincs a halállal vége a létnek,
elrepülő árnyunk győztes a máglya fölött.
Láttam, mint jött Cynthia, mint nyúlt el nyoszolyámon,
ő, a zajos, nagy uton csak minap eltemetett,
sírjától hazaérve alig döntött le az álom,
míg keseregtem az ágy, hűs birodalmam ölén.
Mint mikor elvitték, haja úgy omlott le, olyan volt
kék szeme is, leplét marta csupán ki a láng
oldalt, és a berill gyűrűbe kapott bele ujján,
s ajkairól Lethe habja lemosta a fényt.
(Fordította Kerényi Grácia)
Források
[szerkesztés]
- Tibullus és Propertius összes költeményei, Magyar Helikon, 1962
- Dsida Jenő összes költeménye / Műfordítások Magyar Elektronikus Könyvtár