Jékely Zoltán

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 20.) író, költő, műfordító.

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Enyeden ősz van
(részlet)

A Bükkösön most rőzsét gyüjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények.
Sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.

Enyed köré a tél már épiti
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.


Csillagtoronyban
(részlet)

Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak és megnyílnak csillagévek;
A Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.

A gazdag égi ábrák fénylenek
- lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,

lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénusról sejtek én?


A szépjuhászné elégiája
(részletek)

E korcsma hires most is héthatáron:
itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!
Ötszázév tengermélyén szinte látom,
hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép
e fogadóban, mely most már zilált rom.
...
Itt alszol valamely hársfa tövében,
két szép gyökér derekad átkarolja
- akár a nagy király, valaha régen,
ki bájaidnak meghjolt, mint szolga -
tücsök fütyül koponyád hűvösében.


Apotheozis
(részlet)

A testük ős törvény nevében
gondjába veszi a homok,
eltűnnek benne észrevétlen,
mint vízcsepp, vagy a lábnyomok.

Hazájukért haltak szegények,
hordozza meg nevük a hír,
hirdesse őket hősi ének,
kőoszlop és hitvány papír.

Hazájukért haltak szegények,
mint magyarok, mint lengyelek;
áldás a győzöttek nevének!
Na, költők, énekeljetek.


Futballisták
(részletek)

Zöld réten döng a barna futball,
- különös dzsungel zene -
eget jár s földre-földre huppan,
gyermekkorból hős izenet.
...
- Mindég lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepü rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.


Madár-apokalipszis
(részlet)

Elől egy véghetetlen fecskehad,
sűrűn sötétlő fekete vonat;
a távoli hegylánc mögé vonult nap
meg-megszikráztatá kard szárnyukat.
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.

Aztán jöttek magányos vándorok,
hátuk mögül, a Föld görbületéből
köpdödte őket valami torok.

A holló kurrogatva hívta párját,
a héja gyűlölködve vijjogott,
a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát,
röptében is friss vérröl álmodott.

Egy kócsag is jött árván és kevélyen,
haptákban úszva a vörhenyes égen.


Lidérc-űző
(részletek)

Kancsi cigánylány, tündéri duvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
Kásmír szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodorítsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
...
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.


Idézetek műfordításaiból[szerkesztés]

Publius Ovidius Naso: Pontusi elégia

Éltet a hit s a remény, mely olykor teljesülést nyer,
       S míg csak vágysz, hiszed is, teljesülése közel.
Rosszabb már, amidőn nem látunk semmi menekvést,
       tudjuk, semmi remény s vesztünk már bizonyos.
Olykor a túlzott gond nem használ, árt csak a sebnek,
       s jobb lett volna bizony meg se tapintani azt.


Francesco Petrarca: Itália nagyjaihoz

Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazánknak,
hogy-hogy nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell, hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?


Voltaire: A világi ember

Felőlem mind sirathatják a balgák
a mult időket, az arany korát,
Saturnus s Rhea földi birodalmát,
ősszüleinknek paradicsomát.
Én a természetnek elégedetten
adok hálát, hogy e korban születtem.
Mit ócsárl nálunk sok bús lázadó,
profán korunk erkölcsömnek való.
Szeretem fényét, sőt a puhaságát,
örömeit, miket müvészi báj ád,
tisztaságát, ízlését, csínjait,
s minden fiát, ki így gondolkozik.


Voltaire: Impromtu

Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
bár lelke van, az ember léte aljas;
kell szeretni, célt, értelmet ez ad:
az emberélet enélkül siralmas.


Friedrich Schiller: Rousseau

Emléke korunk gyalázatának,
örök vádiratja tenhazádnak,
Rousseau sírja, hadd köszöntselek!
Nyugtot s békét testednek porára!
Nyugtot s békét kerestél, hiába –
nyugtod s békéd itt leled.

Még siremlék sem maradt utánad,
akit honról-honra hajkurásztak,
s örvénylő vakbuzgóság dobált.
Haj, kiért majd vér patakja támad,
hogy ki mondhat több joggal fiának:
gyámolító várost nem talált.

(…)

Uj, páratlan, nagy csóváju csillag –
álldogáltál partján a Garonne-nak,
tünemény a gall velők között.
Dőzsölés meg éhség döghalált hoz,
s ha az ország őrületnek áldoz,
kit hibáztatnak? Az Üstököst!


Heinrich Heine: A világ folyása

Kinek sok van, csakhamar
még sokkalta többje lészen,
kinek csak kevese van,
azt is elveszik egészen.


Heinrich Heine: Csalárd ajkuk csókját

Csalárd ajkuk csókját orcámra nyomták,
kináltak engem szőlőnek levével,
s közben testem méreggel teliték el –
ezt tette vélem a család s rokonság.


George Coșbuc: Pasztell-kép

Meggyfák között az esti kertben
már csak a bágyadt szél repül,
s szállást keres álom-lepetten;
a piros mák becsukja kelyhét,
pislog a katáng csendesen még,
aztán elszenderül.


George Coșbuc: A sas

Hasitotta nagy ívben a tágas eget
Csalhó meredek, havas orma felett,
megállt, szoruló körrel lebegett,
       s prédára csapott le a bátor.
Vélnéd, kialudt mennykő lehetett,
       bár nem suhogott vele zápor.


Naim Frashëri: A jószág és a földművelés

Szépséges fecske, hogy csapongsz a hullámos folyó felett!
Elhallgatom ezer szavas játékos csicsergésedet.
Albániából jössz, ugye, éppen Camerjából talán,
onnét, ugye, ezer szavas, dalos mondókád fonalán?...
Jöhetsz Laberiából is, azért látok hőst benned én,
s az ismerős, csengő szavak visszhangzanak szivem helyén,
– ezer darabra tört e szív, akár a lezuhant tükör,
ha gazdája könnyelmüen s gyöngédtelen szegezte föl.

(…)

A hegytetőre hajt a vágy, hadd lássam szép Albániát,
s testvéreim, a kis haza sok munkába menő fiát,
a hős, szótartó lelkeket, hűséges, dolgos véreim,
a hófedett hegyormokat, a sok virágot rétjein.
Hazám – tápláló síkmezők, megmívelt földű rónaság!
Ti lesztek lantom tárgya most, a munka és a gazdaság!
Te Múzsa, nővérem, ki ott, Tomorr hegyormán lakozol,
leszállsz, ugyé, szavamra, és egy kis segítséget hozol!

Róla írták[szerkesztés]

…harangzúgástól nagyzenekari műig többféle zenét is álmodott Jékely, verset írt Bachról és Schumannról, verset meg novellát az egyházzenéről és a muzsikusokról, és ettől lettek nála a gondolák is hangszerek, a seb pedig zengő fekete kotta – a zene nála az idő megállításának eszköze. (…)

Ha elolvassuk Bartók második hegedűversenyére írt versének őrjöngő orgia-leírását, megsejthetjük, hogy Jékely Zoltán, „az utolsó trubadúr”, miért nem lett annyira széles körben népszerű, mint Áprily Lajos, az édesapja. A klasszikus (vagy legfeljebb impresszionista) Áprilyval szemben Jékely vérbeli romantikus, a végletek embere, sőt, vadembere, a levegő helyett a tűz és a zuhogó víz a lételeme, a föld is csak akkor érdekli, ha csontvázak fordulnak ki belőle, vagy szerelmesen rá lehet borulni.[1]


Források[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
  • Hét évszázad magyar versei. Magyar Helikon, Budapest, 1966.
  • Jékely Zoltán: Keresztút – Válogatott műfordítások. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1959.
  1. Szabó T. Anna: Szómágia. Száz éve született Jékely Zoltán Élet és Irodalom, 2013. április 19. (16. szám), 13. oldal.