Egon Friedell: Az újkori kultúra története

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Egon Friedell eredeti nevén: Friedmann (1878–1938) osztrák drámaíró, színész volt.

Fő műve, Az újkori kultúra története (Kulturgeschichte der Neuzeit) című munka 1927–1931 között jelent meg.

A szerző számára a téma nem is tudományos, hanem művészi és erkölcsi kérdés. Rajta keresztül új nézőpontból ismerhetjük meg a világirodalom, világtörténelem és a kultúra nagyjait. Megfogalmazásai irodalmi élményt nyújtanak. Sokszor sommás, "megemésztett" és "szintetizáló" ítéleteivel, imponáló felkészültségével és tárgyismeretével – a jeles fordítóknak köszönhetően is (Vas István, Adamik Lajos) – ritka szellemi élményt nyújt az olvasóinak. Érzelemmel tölti meg a tárgyilagos tudást és ezzel vitára, új felismerésekre indít.

Éltek-e a klasszikusok ?[szerkesztés]

Egy kislány azt kérdezte tőlem egyszer: „Mondd, igazán is éltek azok a klasszikusok?” – Amilyen naív, olyan tanulságos elszólás egy gyermek szájából...

Goethe és Schiller[szerkesztés]

A két gipszfej[szerkesztés]

Miben állt akkor e két férfiú valódi jelentősége, akik üres gipszfejét a német polgár áhítattal telve rakja ki minden kirakatba? Éltek, méghozzá példaszerűen. Ebben állt egész ténykedésük.

Az egyik élete nem volt más, csak a munka, szorgalom és munka. Örök nyugtalanság, mindig tovább, egyre csak feljebb és feljebb: ez volt számára a létezés értelme. Egész szellemi és fizikai organizmusa nem volt egyéb egyetlen hatalmas erőgépnél, amely szüntelenül az erőt gyűjtögette újra. Így száguldott megállíthatatlanul, csillapíthatatlan Phoebus módjára, míg rohanása egyszer egyszer csak utolsó leheletét is kipréselte belőle, és összeesett.

A másik élete nem volt más, csak növekedés, fejlődés és növekedés. Ahogy a kristály növekedik fokról fokra, zajtalanul gyarapodva, mindíg új meg új ízekkel egészülve ki, mértanian tiszta, egyenletes formákban, úgy növekedett ő is, nem véve el és nem téve hozzá önkényesen semmit, nem lassítva, és nem gyorsítva lélegzetnyit sem. S mikor elért növekedése és gyarapodása csúcsára és végére, ahová ember elérhet, akkor meghalt... megállapodott.

Panoramic ability[szerkesztés]

A maximák és reflexiókban mondja Goethe: "Panoramic ability - ezzel rendelkezem egy angol kritikus szerint, amiért hálás köszönet jár neki." Csakugyan: keresve sem találhatnánk találóbb elnevezést Goethe "faculté maitresse" -ére, legfőbb, leglényegesebb képességére. Igen, panorámalélek lakott benne, egy különleges szellemi szem, amely sztereoszkopikusan tudta látni a dolgokat: sokszínűen és teljesen, perspektivikusan és árnyaltan. S e látás mellé enciklopedikus morálérzet társult, mely mindennel szemben nyitott és megértő volt. ... Goethe rajongó, mint egy kékharisnya, és józan, mint egy bürokrata, már-már a ripőkségig őszseni, és már-már az udvaroncságig morális, pietista és ateista, hazafi és kozmopolita, misztikus és materialista, szabadgondolkodó és reakciós, tüzes szerető, aki teljesen alámerül a szenvedélyben, és hideg egoista, aki kizárólag magára koncentrál: Goethe minden, mert az élet minden.

A színház-ember[szerkesztés]

Schiller ezzel szemben drámai szervezet volt. Életrajza maga is egy Schiller-dráma: mindjárt ifjúsága igen erőteljes nyitás, remekbe szabott, felcsigázóan feszes expozíció, aztán következnek az egyre tarkább és egyre hevesebb konfliktusok, melyek szédítő tempóját csak itt-ott szakítja meg némi deklamáló bölcselkedés, míg végül bekövetkezk a hatalmas, a tragikus katasztrófa, a lehető legdrámaibban, nyílegyenes zuhanásként a cselekmény tetőpontjáról. Schiller meghal, és hátrahagyja a Demetrius torzóját, a világirodalom legerősebb első felvonását.

...(1794-1805)...

Az említett tíz esztendő során két közös művet hozott létre Goethe és Schiller: a weimari színházat és a Xéniákat. Fáradozásaik szüleménye, az úgynevezett "weimari iskola" a beszámolók tanúsága szerint egyenesen ijesztő válfaját terjesztette el a színjátszásnak egész Németország-szerte: benne tetőzött az a stílus, amit - a legkevésbé sem elismerően- még ma is "udvari színház"-ként emlegetnek. Goethe alapszabálya így hangzott: "a színész folyton gondoljon arra, hogy a közönség kedvéért áll a színpadon", vagyis nem szabad holmi "rosszul értett természetesség"-ből úgy játszania, mintha nem volna jelen senki más, csak ő meg a partnere. Az elv alapjában véve nem is helytelen, ám olyan mértékbe szó szerint vették, külsődlegessé torzították, ami már-már felfoghatatlan...

Ami a Xéniát illeti, meglehet, hogy ama jénai szobában, ahol a szerzőpáros kollaborációja nyomán legtöbbjük keletkezett, a maximális dózis gyűlt egybe bölcsességből, tudásból, ízlésből, korszellemből, nyelvérzékből és lélekismeretből, ami csak az akkori Németországban összegyűlhetett; ismeretes, mi lett az eredmény. A kortársak szinte egyhangúlag leszavazták; a vezető lapok - az Erlanger felehrten Zeitungen, a Neue allgemeine deutsche Bibliothek, az Oberdeutsche allgemeine Literaturzeitung.

Ha tovább időzünk még egy kicsit Goethe és Schiller összehasonlításánál -...- nos, akkor a legszembetűnőbb különbségnek azt fogjuk találni, hogy Goethében az optikus, Schillerben az akusztikus típus ölt testet végletes módon. Goethe maga mondja: "A szemhez képest a fül - néma érzékszervünk." Ő mindent a látásban élt meg. Meglátja a strassburgi dómot, és "gótikus" lesz: meglát egy repedt birkakoponyát, és eljut csigolyaelméletéhez. Homályosan érzi, hogy Olaszország új művekre ihlethet, ezért odasiet, hogy meglássa; benne - a legélesebb ellentétben Schillerrel - akkor fogan meg egy Tell-eposz gondolata, amikor megpillantja a Tell-monda színhelyét, a svájci tájat. ... Goethe valamennyi verse, ahogy maga nevezte őket, alkalmi költemény, s ugyanezt mondhatjuk drámáiról: nála minden alkotás konkrét élményből születik, és az irodalomtörténészeknek csak rá kell bökniük az életrajz és a mű megfelelő pontjaira. Szenvedélyesen érdekelte a növények élete, egyedül a spórásokra nem volt kíváncsi, mert szabad szemmel nem láthatta részleteiket. ... Elvetette a matematikai fizikát, mert ez is a láthatatlan dolgok tudománya, a newtoni elméletet pedig, miszerint a fehér a spektrum valamennyi színéből áll össze, azért tartotta elfogadhatatlannak, mert ellentmond szemünk tapasztalatának. Odáig ment a szem istenítésében, hogy sohasem hordott szemüveget, mondván, az általa közvetített látás mesterséges.

...

Másfelől meg kevés kapcsolata volt a zenével: mindig is csak szolgáló művészetet látott benne, az "abszolút zene" világa nem volt hozzáférhető a számára. Kora legnagyobb zenei zsenijeivel, Beethovennel és Schuberttel ismert módon éppoly értetlenül állt szemben, akárcsak barátja, a derék karmester, Zelter, aki Goethe szemében az eszményi dalszerzőnek számított. Schiller számára viszont a zene volt minden alkotómunka centruma, a drámaié pedig különösen is. Költő ötletei mint valotta, mindig "bizonyos zenei kedélyhangulat"-ból születtek, s többször is hangsúlyozta, hogy a színpadi művészet kiteljesedése csak akkor lesz lehetséges, ha a zenét is belevonják. ... Mi több, egyik-másik drámáját, így a Tellt vagy Az orléans-i szüzet egyenesen daljátéknak nevezhetjük, ami csak a színházellenes művészetbolsevizmus szemében lehet szálka (mely bolsevizmus nemrég volt oly oktalanul orcátlan, hogy a Tellben "giccses"-nek minősítsen és kihúzzon olyan részleteket, mint az előjáték, a könyörületes barátok kórusa és a Rütli-felvonás zenei lezárása).

Természet és történelem[szerkesztés]

Ebben a két fogalomban is összefoglalhatnánk, mait mindmostanáig taglaltunk: mert Goethe - másodfokon - csakugyan kora egyik legnagyobb természettudósa, Schiller pedig legnagyobb történészeinek egyike volt.

Goethénél a költészetben a természet dominál. Őt olvasva mindig tudjuk, milyen az idő, a napnak és az évnek mely szakaszában vagyunk és milyen égtáj alatt, még akkor is, ha erre a legcsekélyebb célzást sem teszi a költő...

Schiller műveiben a történelem dominál. Goethe a magánügyek drámaírója, Schiller a világtörténelmi ügyeké. Minden darabja mögött ott van a nagypolitikai háttér, még úgynevezett "polgári" darabjai mögött is. Bizonyos fokig véletlen, hogy Moor Károly és Ferenc egy kis hatalmú gróf fiai, s hogy a miniszter és Ferdinánd egy kis fejedelemség udvarában élnek. Mind úgy beszélnek és cselekednek, mintha messze fénylő, minden történelemkönyvben megtalálható nevek viselői volnának. Goethénél meg a história, éppen fordítva, puszta névügylet csupán. Véletlen, hogy Tassót Tassónak hívják: ugyanúgy érdekelne bennünket akkor is, ha nem éppen a Gerusalemme liberata (megszabadított Jeruzsálem) költőjével volna azonos, Egmont pedig olyan benyomást kelt, mintha pusztán névrokona volna ama holland hősnek.

Diktáló és diktátor[szerkesztés]

Az imént már utaltunk a Schiller életpályáját jellemző dinamikára. Fejlődése olyan hévvel és energiával, olyan rohamos és lázas tempóban ment végbe, hogy ott lehetett a mélyén a korai vég előérzete. Ama szüntelen fizikai és pszichikai válságállapotot, amit zseniálisnak szoktak nevezni, Schiller az önfegyelmezés kivételesen erős és tudatos tehetsége révén győzte le...

Goethe a művészetet eleve nem vette túlontúl komolyan. Híján volt a művész – bizonyos mértékig szükséges – monomániájának, az olyan művészének, aki saját, parányi hasítékát az emberiség ténykedésének egészéből a világ sarkpontjának érzi. Ilyen volt viszont Schiller, ebben a színésszel rokon. Vele jelenik meg igazán és először a "munka" mozzanata a művészetben, a modern értelemben vett munkáé, mely Schiller korától még teljesen idegen volt: a külső és belső ellenállások legyőzése, minden tevékenység alárendelése az előre meghatározott tervnek. Goethe így soha semmivel nem foglalkozott.

Beethoven [szerkesztés]

  • Tökéletesen magányos fenomén ő is. Nem sorolható sem a romantikhoz, sem a klasszicizmushoz, noha mind a kettő szeretett volna igényt tartani rá. Emberfölötti időtlenségben Michelangelóra emlékeztet, amint vele osztzik még száms más jellegzetességében is, ilyen démoni csúnyasága; érintkezési formáinak durva nyersesége és bizalmatlan kiszámíthatatlansága; életvitelbeli igénytelensége és kuszasága; tépelődő magába nézése és mizantróp emberkerülése; a pénz imádattal vegyes megvetése, ravaszsága és tanácstalansága üzleti téren, ami pénzsóvár rokonok áldozatává tette; ... végül, Michelangelóval osztozik Beethoven reménytelen félreismertségében is. Megkülönbözteti viszont amattól érzelmi mélysége, valamint mindent elsimító, felszabadító humora: e két tulajdonságot a latin ember igazi kifejletében nem birtokolja, nem ismeri és nem értékeli.
  • Beethoven számára a művészet "az isteni közvetítése" volt, "minden bölcsességnél és filozófiánál magasabb rendű kinyilatkoztatás", a zene pedig "inkább érzés, mint hangfestmény: ha Beehoven az abszolút zene csúcspontja, az a legszorosabban összefügg vallásosságával.
  • Beethoven, Napóleon és Goethe a korszak három legnagyobb alakja; de hármuk közül Beethoven a legnemesebb. És a sors tragikuma az, ha ő minden jel szerint megértette a másik kettőt, a másik kettő viszont nem értette meg őt. Ha Goethe megértette volna a beethoveni jelenséget, akkor ma talán miénk lehetne minden idők legnagyszerűbb, legmegrendítőbb műalkotása: a Beethoven által megzenésített Faust; a gondolat végtelensége egyesítve a dallam végtelenségével. S ha Napóleon felfogja Beethovent, akkor Európa ma talán más arcot mutatna. Ismert tény, hogy Beethoven 3. szinfóniáját, az Eroicát - "composta per festeggiare il souvenire di un grand' uomo" ("komponálva egy nagy ember emlékének ünneplésére") - eredetileg Bonaparte tábornoknak ajánlotta, s amikor Napóleon császárrá kiáltotta ki magát, kitörölte az ajánlást. Napóleon az lehetettt volna, amit az Eroica és a 9. szinfónia kifejez: hős az emberiség szolgálatában; lehetett volna, de nem lett.

A jakobinus diktatúra[szerkesztés]

... Ám a bölcsek és erényesek, akik készek a forradalmat szolgálni, szintúgy szüntelen veszélyben lebegnek, hogy tudniillik félreértik a forradalom célját és akaratát; hiszen az ész szigorú uralma alatt - ez az ész a strassburgi dóm lebontását követeli, mive oly antirepublikánus, hogy nem átallja lenézni a többi épületet; ez az ész vérpadra küldi Lavoisier-t, mert van olyan testvérietlen, hogy többet ért a vegytanhoz, mint az összes többi polgár; sőt, ez az ész még a mesében sem tűr meg többé aranyhajú királykisasszonyt, hanem "assignata-hajú szépség"-ről regél a kisdedeknek -, szóval, egy ilyen ész uralma alatt rettentő hamar az előkelőség hírébe keveredhet valaki. Az még csak hagyján, hogy lecsuknak egy cselédlányt, "mert fennáll a gyanú, hogy egy papnál szolgált", jóllehet csak gyanúsítható e gaztettel; egészen logikusnak hangzik az is, ha a letartóztatási jegyzőkönyv nemegy delikvens esetében így indokolja az intézkedést: " gondolkodnak, és ezzel könnyen árthatnak";


...az már igencsak nyugtalanító, ha egy hatéves fiúcska azért veszíti el szabadságát, mert "egyszer sem adta jelét hazafiasságának", egy szatócs pedig azért jut ugyanilyen sorsra, mert így talált köszönni a városi tisztségviselőknek: "Jó napot, Uraim!" És mit szóljon az ember annak a cipésznek az esetéhez, akit azért internáltak, mert "egész életében arisztokrata volt"? Az erénydús Robespierre eltörölte ugyan az ész materialista kultuszát, s helyette az "etre supreme", a legfelső lény nyilvános tiszteletét rendelte el, magát téve meg az új vallás főpapjának; de azért nem volt nagyon tanácsos túl sokat törődni a jó Istennel, mert akit mise vagy prédikáció hallgatásán kaptak rajta, az elveszett, és akit az utolsó kenet feladása közben csípnek nyakon, az jobban teszi, ha nem kel fel többet az ágyból, másként guillotine vár rá.