A világirodalom története (Szerb Antal)

Szerb Antal A világirodalom története című munkája először 1941-ben jelent meg. A könyvet 1947-ben is kiadták, majd utána 1962-ben.

Az idézetek az utóbbi kiadásból valók; ebből a kiadásból elhagyták a szovjet irodalmat és az ún. „kisebb népek” irodalmát ismertető fejezeteket.

Előszó

• A világirodalmat sokan úgy fogják fel, mint a nemzeti irodalmak összességét, ezért a magyar tudósok szívesebben használják a „világirodalom” szó helyett az „egyetemes irodalom” kifejezést. Én nem az egyetemes irodalom megírására vállalkoztam: a „világirodalom” szót eredeti értelmében használom. A szót Goethe vezette be a köztudatba. [...] világirodalmon olyan irodalmat értett, amely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit. Tehát világirodalmat nem cselekvő értelemben, nem azt az irodalmat, amelyet az egész világ ír, hanem szenvedő értelemben, azt az irodalmat, amelyet az egész világ számára írnak. A világirodalom azoknak a műveknek az összessége, amelyek értékük vagy hatásuk révén, legalábbis virtualiter, minden művelt nemzet számára mondtak valamit és el is jutottak minden művelt nemzethez. A világirodalom története az a folyamat, amelyben a nemzetekfölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. (V-VI. oldal.)

• A múlt századi irodalomtörténetek hallgatólagos alapja a Fejlődés tana: azt mutatják be, hogyan tökéletesedett az irodalom, amíg a mai formáját el nem érte. De a huszadik század folyamán sajnos mindannyiunknak ki kellett ábrándulnunk a Fejlődés eszméjéből. Akármerre nézünk, azt éljük át, hogy az emberiség nem tökéletesedik, nem járul közelebb nagy eszményeihez, ennek következtében nem tökéletesedhet kifejezési eszköze, az irodalom sem. [...] Az emberiség nem előre halad, hanem körben jár. [...] Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a jelenségek végtelen gazdagsága nem fér bele semmiféle rendszer keretei közé.

Az irodalomtörténet egyik legnehezebb kérdése az értékelés. Régebben az irodalomtörténetírók tudatosan vagy öntudatlanul még a klasszikus, normatív esztétika hatása alatt álltak, vagyis azt hitték, az irodalmi műveket hozzá lehet mérni bizonyos örökérvényű normákhoz, szabályokhoz, így értéküket pontosan meg lehet állapítani; ezért a régebbi irodalomtörténetek nem is álltak másból, mint az írók életrajzából és műveik „méltatásából”. De ma, relativista korunkban már nem hiszünk az örökérvényű szabályokban, úgy tudjuk, hogy minden irodalmi értékelés relatív és egyéni. Ezért a modern irodalomtudomány igyekezett is lehetőség szerint kikapcsolni az értékelést, helyette a művek keletkezésének lelki, szellemi és társadalmi okait, továbbá egymás közötti összefüggésüket vizsgálta. De az értékszempontot mégsem lehet teljesen mellőzni. Hiszen az irodalomtörténetíró már akkor is értékel, amikor eldönti, kiről beszéljen és kiről ne, kiről beszéljen többet és kiről kevesebbet. És ha nem értékel, cserbenhagyja a közönséget, amely mégis elsősorban azt akarja megtudni tőle, mit „kell” és mit lehet elolvasni és miért éppen ezt és nem mást. (IX-X. oldal.)

A világirodalom története

• (Homérosz):
  • Az előzmények más népeknél is együtt voltak, és mégsem alkottak még egy Iliast: mert Homéros csak egy volt. [...] A csoda az, hogy teremtő géniusz járt az emberek között - és mindjárt az első költő, akinek neve ránk maradt, azok közé a világalkotó géniuszok közé tartozik, amilyen csak három-négy ha megjelent az egyetemes irodalomtörténet folyamán. (6. oldal.)
  • A halhatatlanság az istenek fölénye a rövidéletű emberekkel szemben, de a halandóság az emberek fölénye az istenekkel szemben, mert ez ad tragikus súlyt, komolyságot, fényt és árnyat tetteiknek. Az istenek halhatatlanok és éppen ezért súlytalanok. (11. oldal.)

• Platón
  • A platóni filozófia az írók és művészek természetes filozófiája, benne találja meg az író és művész életének értelmét: megragadni és ábrázolni a világ mögött lévő világot, a dolgok igazi jelentőségét. Minden alkotó platónista, akár tudja, akár nem. (50. oldal.)

• Titus Livius
  • Spengler szerint az antik embernek nem volt személyisége, csak gesztusa a világ felé. Akár igaz ez, akár nem, Livius nagy műve, a nagyszerű római gesztusok gyűjteménye. Emberei mind olyan rómaiak, mint ahogy a rómaiakat elképzeljük, és hogy így képzeljük el, az nem kis mértékben Liviusnak köszönhető. [...] A történettudósok hitelességét erősen kétségbevonják. Inkább művész volt, mint tudós, a drámai hatás kedvéért feláldozta az igazságot [...] De sokkal fontosabb, hogy érzéke volt Róma méltósága iránt. [...] Az utókor tőle tanulta meg, hogyan kell a nemzeti történelmet, amely sokszor csak barbár harcok, kegyetlen rablókalandok emléke, áthumanizálni, a magasztos pátosz síkjába felemelni. (96. oldal.)

• Tacitus
  • Tacitus, aki arra volt hivatva, hogy a kor fölött kimondja a legfelsőbb ítéletet, nem az olcsó felháborodás, hanem a keserű tárgyilagosság hangján írt.
  • Míg a császárok olcsó önreklám mellett hadakoznak a parthusok ellen, Tacitus a semmibe vett germánokról ír könyvet; jól érezte tehát, melyek azok az erők, amelyek majd, amikor idejük eljön, megdöntik a birodalmat ...
  • Mélységesen pesszimista; még pesszimistább, mint amennyire az amúgy is sötéten látó római természet és a szomorú viszonyok megokolják. Pesszimizmusa tulajdonképp nem is korára irányul, hanem az emberi nemre, mint Swifté, akihez szellemessége is hasonlít egy keveset.
  • Tudta jól, hogy az előkelőek szolgalelkűsége és a nép ostoba aljassága miatt nincs más megoldás, mint a zsarnokság - de ez a megoldás undorral töltötte el.
  • Valami zseniális rosszhiszeműség van benne. Jót senkiről nem tételez fel. Augustus - mondja - Tiberiust jelöli utódjául: jól ismeri ugyan Tiberius hibáit, de azt akarja, hogy saját emléke annál inkább ragyogjon az összehasonlítás révén. Tacitus szörnyű iróniáját leginkább híres vagy-vagy-os szerkezetei fejezik ki: Tiberius anyja betegségének hírére gyorsan hazatér, „vagy mert akkor még csakugyan őszinte egyetértés volt anya és fia közt, vagy pedig rejtett gyűlölködésből”. (106-107. oldal.)

• (A szentírás és a keresztény ókor c. fejezet bevezetője):
  • Ha azt mondjuk, e kor kultúrájának középpontjában a vallás állt, nem mondunk semmit, mert minden igazi kultúra középpontjában a vallás áll, a kultúra nem is más, mint egy-egy vallás világképének kiteljesítése a szellem valamennyi területén. (117. oldal.)

• Jónás:
  • Jónás próféta könyve némelyek szerint humoros műnek készült és csak azért maradt fenn, mert idővel komolyan vették: az ellenséges városok pusztulását hirdető és a pusztulásnak elébe ujjongó prófétai magatartást csúfolja ki. (125. oldal.)

• A mammut-birodalmaknak csak alattvalóik vannak; igazán szeretni csak kis hazát lehet. (239. oldal.)

• Rabelais oly vad elszánással, olyan habzsoló étvággyal vetette magát a szavak akkor még rendezetlen birodalmába, mint kortársai, a spanyol hódítók Amerika kincseket rejtő vadonjaiba. (273. oldal.)

• (Shakespeare kora): Az irodalmi „fénykorok“ a beteljesedés időszakai: az a pillanat, amikor az ellentétes erők rövid időre harmóniában olvadnak össze. A márványmedence megtelik, de még nem csordul ki; a halkan közeledő felbomlás most még csak édesebbé teszi az ízeket. Periklés, Augustus, XIV. Lajos és Goethe kora a késő-nyárra emlékeztet. Az angol fénykor egészen más – kiegyensúlyozatlan, vad-ösztönös, gigantikusan szenvedélyes: tavasz ez, mint a firenzei quattrocento, de sokkal veszedelmesebb, csupa gáttörés és áradás.

Az angol nyelv Erzsébet királynő korában minden más nyelvnél szabadabb volt: szabadabb kötetlen, úgyszólván nemlétező nyelvtana révén, amely a legnagyobb meglepetéseket is megengedte; és főképp példátlan befogadóképessége által. Szavak és kifejezések dolgában az angol máig sem ismer behozatali vámot… Anglia, a ködös északi sziget, ezekben az évtizedekben lelkileg délebbre fekszik Olaszországnál… (281–282. oldal.)

• A nyugati kultúrkör három legnagyobb költője közül az első, Dante, a Rend embere, a katolikus rendé, amelyen a nyugati társadalom felépül; a második, Shakespeare, az antitézis a tézisre, ő a lázadás, a korlátlan szabadság költője. A harmadik, Goethe, a szintézis, az új Rend, amely a fellázadt erőket újra gondos és kimért harmóniába illeszti. (292. oldal.)

• (A francia Akadémia, 1637. évi alapítása): Az Akadémia megteremtette a modern franciát, a világ legelvontabb nyelvét, azt a nyelvet, amely valamennyi nyelvnél alkalmasabb a gondolat minden árnyalatának világos kifejezésére, de minden más nyelvnél szegényebb festői, ízes, földies szavakban – azt a nyelvet, amelyet annyira tisztelnek és amely ellen annyit lázadoznak a későbbi francia írók és költők. (341. oldal.)

• (A Tom Jones c. regényről): Fielding e regényével a képmutatás, a puritán hagyaték árnyoldala ellen száll hadba. Az angol közönség azóta is nagy gyönyörűségét találja abban, ha ezt a nagy nemzeti bűnét ostorozzák…, de az olvasók magukban nagyon jól tudják, hogy az angol képmutatást az angol idealizmustól és az angol önfegyelemtől nagyon nehéz elválasztani; ezért a képmutatás elleni harcot íróikra bízzák, maguk pedig olyanok maradnak, amilyenek voltak. (394. oldal.)

• …ha a szellem ráeszmél egy igazságra, sosem késnek a tények, amelyek igazolják. (445. oldal.)

• Mert Goethe titka az, hogy valamiképpen mindnyájan részesek vagyunk benne… Az emberfaj legjellegzetesebb képviselője. Ha egyszer kihalunk, a Marslakóknak az ő emlékeiből kell majd tanulmányozniuk fajtánk nagyságát és gyengeségét. (453. oldal.)

• (Kotzebue) Ezt az írót Goethével együtt emlegették, bár Goethe, mint miniszter, rendőri közbelépéssel akadályoztatott meg egy Kotzebue-ünnepélyt Weimarban… Rengeteg sokat írt, mindenféle hangnemben, és nem volt olyan műfaj, amelyet ne tudott volna lealacsonyítani. (493. oldal.)

• Jane Austen aprólékos és minden szentimentalizmustól mentes realizmusával egyedül áll a romantikus ködök és tornyok világában, mint a lélektani regény angol képviselője. Világa szinte groteszken szűk; regényei úgyszólván helyet foglalhatnak a teázó asztal körül. Alig esik bennük másról szó, mint ifjú hölgyekről, akiknek már igazán férjhez kellene menniük, és titokzatos fiatalemberekről, akiknek titokzatossága abból áll, hogy mégsem akarják elvenni az ifjú hölgyet. (499. oldal.)

• Byron a maga képére alakít egy fél évszázadot… (500 oldal.)

Mondtuk, hogy a szerepjátszás a romantika leglényegesebb vonásai közé tartozik, a romantika a „mintha” költészete – ez a színészi vonás is Byronban a legerősebb… Miből állt ez a szerep? „A végzetes ember”, ezzel a címszóval lehetne ellátni… (502. oldal.)

De a „végzetes ember” és a „világfájdalom” még nem a teljes Byron; a szerep mögött még ott áll a másik Byron, az igazibb… Vele vonul be az irodalomba a dandy. (504. oldal.)

• • Don Juan a diadalmas dandy, az élet ormain járó vasárnapi gyermek története. Ez is lázadó költemény, sőt minden előző művénél merészebb lázadás, a XIX. század álszent szerelmi erkölcse ellen. …de milyen könnyed, elegáns lázadás! … A Don Juan érzés és irónia, festői, hatalmas képek és burleszk ötletek, költői szépségek és mulatságos kínrímek kiszámíthatatlan változatosságával az új életérzés kifejezője: annak, hogy a dolgok már nem egyértelműek, mint régente voltak, nincs igazság, csak igazságok vannak. (505 oldal.)

• (Victor Hugo): Egész lénye monumentális, emberfölötti arányú, még fizikailag is. Annyit eszik, mint más három ember együtt, szakállába beletörik a borotva, hetven éven át ontja fáradhatatlanul és bőségesen a verset, a drámát, a regényt, a tanulmányt, mint egy vulkán, amely állandó működésre rendezkedett be. (522. oldal.)

• (Stendhal) Póz és megdöbbentő őszinteség kiszámíthatatlan keveréke. Csupa hazugság az egész ember és olyan lélektani igazságokat tár fel, amelyeket előtte senki nem tudott kimondani. (560. oldal.)

• (Balzac) Ő a pénz első és mindmáig legnagyobb írói ábrázolója. Nincs az a pénzember, aki több élvezettel és lendülettel tudna diszponálni óriási összegek fölött, mint ő a regényeiben; és nincs az a szegény, aki olyan intenzíven tudna szenvedni néhány hiányzó frank miatt, mint ő, alakjain keresztül… Ha nem a pénz, akkor más szenvedély mozgatja alakjait, de mindig csak egy szenvedély… Maga is ilyen egyszerű jellem volt, maga is egy szenvedély embere: az írás monomániákusa. (564–565. oldal.)

• Dickens hangulatában van valami felcsigázott. Nem hagy egy könnylehetőséget sem kisajtolatlanul. Jó emberei mérhetetlenül jók, rossz emberei olyan gonoszak, mint egy béka, kígyó vagy skorpió;… (593. oldal.)

• (Dickens) Angol lelke idegenül járt a nyílt formák közt, a felhőtlen olasz ég alatt, – a dickensi életérzés abból a biztonságból táplálkozik, amelyet a barátságos, jól fűtött szoba nyújt a téli éjszakában. (596. oldal.)

• George Sand tudott volna egyet-mást mondani a szenvedélyről, de híggá fecsegte. (604. oldal.)

• (Charlotte Brontë és Emily Brontë) A Jane Eyre két részből áll. Az eleje tanügyi rémregény, mellette Dickens szenvedő gyermekei is elszégyelhetik magukat… A második rész egy nagy áldozatos szerelem regénye. (…) Jane Eyre a szenvedély regénye, de eltörpül Emily regénye mellett. A Wuthering Heights [magyarul Üvöltő szelek címen jelent meg] címe „szélfútta dombok”-at jelent; ilyen szél, ilyen vihar nem fújt az angol irodalomban Shakespeare napjai óta. … Minden vihar ebben a könyvben: az embereket mozgató szenvedély, a viharzó északi táj, a viharzó vadromantikus cselekmény. (603–605 oldal.)

• (Dante Gabriel Rossetti) Egy szonettbe annyi érzéstartalmat tömörít, amennyiből Byron egy elbeszélő költeményt, Shelley egy hosszú elmélkedő ódát írt volna; itt döntő fontosságú minden szó, még a rímek is és a mondatok bonyolult csavarodása a rímek körül. Tartott, fáradt és halk érzés, de valami sűrű elem, mint a sóss tavaké, ahol semmi sem süllyed el… (615. oldal.)

• (Nathaniel Hawthorne) Legerősebb élménye a bűntudat, a Scarlet Letter [A skarlát betű] is a bűntudat regénye. A bűntudat e regény minden mondatában olyan jelenvaló, mint Zola Germinaljában a bányalég. Ez a levegő, amelyet emberei beszívnak. (622. oldal.)

• (Henry Wadsworth Longfellow) Ő is [mint Tennyson] nagy mestere a XIX. század jellegzetes és unalmas műfajának, az elbeszélő költeménynek, ő is a másodlagos romantika költője, a romantikus formákat műveli romantikus lélekalkat nélkül. (622. oldal.)

• (Mark Twain) Amerika adta az emberiségnek a dohányt, a burgonyát, a poloskát, a szabadverset és annyi más fontos áldást és átkot, – de legkedvesebb ajándéka eddig Hucklebbery Finn volt. (630. oldal.)

• Byron az emberiség ormain járt és tele volt természetes méltósággal, – Heinében az az újszerű, hogy minden méltóság hiányzik belőle. Byronból nem az igazi, az ironikus Byron hatott a korra, hanem a pózos világfájdalom; az igazi Byron Heinén keresztül diadalmaskodik. Heinében teljesedik ki a kor legjellegzetesebb típusa, a „meghasonlott lélek”. (633. oldal.)

• …Heinéből hiányzott valami – valami szent közép, ami pedig a legerősebb szokott lenni a költőkben. Ha költőien fejezzük ki magunkat, azt mondhatjuk, hogy Heinében csak vér és agyvelő volt, hiányzott belőle a szív. Csak világos, hideg tudat és csak homályos, ősi ösztönök, hiányzott belőle az érzelem világa… Ebből a géniuszból mephistophelesi teljességgel hiányzott a szeretet, a nagy kapocs, amely összetartja a világokat, ne csodálkozzunk tehát szakadékain. Hogy mégis szentimentális költő volt, nem mond ellent ennek: a szentimentalizmus sokszor az agy-emberek nosztalgiája az érzelem után. (636. oldal.)

• Tekintély és szabadság örök harcában a tekintély híveinek van előnyük a szabadság híveivel szemben: egymást kevésbé bántják, megvédi őket egymás tekintélye, – míg a szabadság híveit semmi sem védi egymás szabad kritikájától. (637. oldal.)

• (Emile Faguet francia kritikusról): Semmi sem idegenít el annyira, mint a tökéletesség. (765. oldal.)

• (Knut Hamsun norvég író): Nagy körmöntfontsággal, hatalmas apparátussal hallgatja el a dolgokat, amelyeket úgyis mindenki tud, anélkül, hogy kimondaná. (864. oldal.)

Lásd még

• Magyar irodalomtörténet (Szerb Antal)

Források

• Szerb Antal: A világirodalom története Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962 (ISBN nélkül)